The Void kritika

Home » The Void kritika

The Void kritika

By | 2017-11-07T14:45:43+00:00 2017 augusztus 9th|Categories: HorrorAddicts, Kritika|Tags: , , , , , , |0 Comments

Ez a tartalom olyan elemeket tartalmazhat, amelyek a hatályos jogszabályok kategóriái szerint kiskorúakra károsak lehetnek. Ha azt szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz erről a számítógépről kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot! A javasolt szűrőprogram elérhető ide kattintva.

The Void kritikaAz, hogy a horror, mint filmes műfaj kezd kifáradni, nem újdonság, bár szerencsére mindig akad egy-egy kellemes meglepetés, mint például a The Void ami képes valami újat mutatni. Tény azonban, hogy egyszerűen már nehéz újat kitalálni, így a stúdiók kénytelen biztonsági játékot játszani és a jól bevált panelekkel zsonglőrködni. Az erőltetett folytatásokról és még izzadtságszagúbb feldolgozásokról meg már ne is beszéljünk.

Lopni, vagy finomabban fogalmazva ihletet meríteni azonban lehet elegánsan is, kellő tisztelettel és kreatív fűszerezéssel. Erre remek példa jelen alanyunk, a The Void is. Eme filmet ugyanis akár a 30 évvel fiatalabb John Carpenter is rendezhette volna: egy helyszín, szűk terek, és a szereplőknek egyszerre kell külső és belső ellenségekkel is megbirkózniuk. A zenei hasonlóság meg már tényleg csak a hab a tortán.

A történet szerint egy kisváros rendőre rátalál egy sebesült fickóra, akit a legközelebbi, bezárás előtti állapotban levő kórházba viszi. Ennek megfelelően az intézményben már kevesen dolgoznak, illetve a betegek száma is minimális. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor fehér csuklyás alakok veszik körbe a kórházat, majd az egyik ápolóból egy torz, csápos szörny lesz. A cselekmény előrehaladtával pedig nem csak az élők száma fogyatkozik meg, de betekintés kapunk magába a pokolba is. Fincsi, na.

A film tényleg olyan, mintha Carpenter két klasszikusát, a 13-as rendőrőrs ostromát és A dolgot keresztezték volna a Hellraiser-szériával. Ennek a háziasításnak az ivadéka azonban nem egy torz, életképtelen celluloid-hulladék, hanem egy nagyon is szépen felépített, koherens horror, amiben felfedezhetőek az említett művek legjobb elemei. Persze a kisebb-nagyobb gyermekhibák így is megtalálhatóak, sajnos nem sikerült ezúttal sem tökéleteset alkotni.

The Void kritikaAz egyik nagy probléma a karakterekkel van: kissé semmilyenek. A kvázi főhős, a rendőré üditő kivétel minden értelemben, mivel nem egy Kurt Russel-féle macsó hős, hanem egy valódi, igazi ember, akit szemmel láthatólag nyomaszt az a felelősség, ami a jelvénnyel jár. Sokszor látni rajta, hogy legszívesebben hagyná a fenébe az egészet, de muszáj neki kézben tartania a történéseket. Mellette viszont mindenki homályba burkolózik, és szinte csak egy-egy tulajdonságot fedezhetünk fel bennünk (a pánikoló újonc, a néma aranyszívű stb.). Ennek köszönhetően haláluk nem megrázó, jellembeli változásaik pedig nem túl meglepőek, vagy érdekesek. Utóbbi kapcsán kifejezetten necces az, amikor az egyikükről kiderül valami nagy sötét dolog, de ezt mindenki olyan rezignáltan fogadja, mintha az tök természetes lenne, hogy egy okkult szekta vezére az ember. Ennél még a sutyiban dohányzáson is jobban ki szoktak akadni a népek.

The Void kritikaA másik probléma a megvalósítás. Egyrészt örvendetes, hogy többnyire praktikus effekteket használtak a készítők, legtöbb esetben jól is néz ki a végeredmény. Az említett csápos szörny azonban kimondottan gagyira sikeredett, egyáltalán nem rémisztő, inkább megmosolyogtató. Szerencsére a későbbiek kárpótolnak ezért a látványért. Ennek ellenére mégis sikerült egy kellemesen borzongató, kényelmetlen, klausztrofób atmoszférát teremteni.

A The Void elsősorban azoknak a horrorrajongóknak szól, akik még a ’80-as évek klasszikusain nőttek fel. A többieknek valószínűleg kissé gagyi lesz, de az már legyen az ő bajuk. Nem tökéletes, de simán jó, hozza a kötelezőt.

Szerintem: 

A Te véleményed is számít!

%d blogger ezt szereti: