anyám! kritika

Home » anyám! kritika

anyám! kritika

anyám! kritikaNehéz az anyám!-ról hagyományos értelemben vett kritikát írni, legfőképpen azért, mert ez nem egy hagyományos értelemben vett film. Nem is nagyon lehet bekategorizálni. Történet, mint olyan ugyanis egyszerűen nincs, mi több, a szereplők még neveket sem kaptak (nem is hiányzik). Itt csak érzésekről, hatásokról, benyomásokról lehet beszélni, az pedig – te jó ég! – akad dögivel.

A film hatásmechanizmusa erősen emlékeztet Roman Polanski klasszikusára, a Rosemary gyermekéére, nem véletlenül készült az anyám!-hoz egy erre utaló intertextuális moziplakát is. Pontosabban inkább hasonlít annak kifordított, jó értelemben vett groteszk mására. Csak amíg Polanski egyenletesen vezette a feszültséget a végső, cinikus feloldáshoz, addig itt az első egy órában építkező lassú feszültségkeltés a totális káoszba, kilátástalanságba és őrületbe viszi a nézőt. Ehhez azonban tényleg türelem és nagyfokú befogadókészség kell.

Nincs mit szépíteni, a játékidő első fele nem tartogat semmi különöset, maximum zavarba ejtő párbeszédeket és elképesztő színészi alakításokat, melynek kapcsán említsük is meg a négy főszereplőt: Jennifer Lawrence, Javier Bardem, Michelle Pfeiffer és Ed Harris. Ez a négy név összesen 14 Oscar-jelölést takar, melyből kettőt oda is ítéltek. Ennek eredménye az a számunkra örömteli helyzet, hogy mindegyikük igyekezett odatenni magát, pedig sejthették, hogy a végeredmény sem díjesőben, sem pénzben nem fog úszni (hazájában csúnyán el is hasalt).

anyám! kritikaTörténetről tényleg csak annyit lehet írni, hogy van egy házaspár az erdő közepén, ahol a költőként dolgozó férfi a pénzkereső, míg a neje a ház újjáépítője. Az rögtön látszik, hogy kapcsolatuk nem túl harmonikus, illetve az alá- és fölé rendeltségi viszony is erősen szembeötlő. Utóbbi egyébként nagyon elegánsan, mindenféle triviális erőszak alkalmazása nélkül kerül bemutatásra, pusztán a szereplők tekintete elárulja, hogy ki az úr a házban, kinek az akarata érvényesül. Egy napon pedig betoppan egy idősebb házaspár az életükbe, akik alaposan felborítanak mindent.

Ez így leírva persze még mindig homályos és nem túl izgalmas, de mint már említettem, itt sokkal fontosabb az az alkotói szándék, hogy a nézőt kizökkentse a fásultságából. Ehhez pedig igen kegyetlen eszközöket is bevet. A film által gerjesztett őrület végül akkorára duzzad, hogy felzabálja a saját narratíváját is. A legtöbb esetben ez egy bosszantó nagy baromság lenne, de itt nagyon is logikus minden mozzanat, már ha vesszük a fáradtságot és el kezdjük értelmezni a látottakat.

Igaz, az elemzéssel se megyünk túl sokra, mert aztán meg azon lehet vitatkozni, hogy mi is volt az üzenet? Egyfajta feminista kiáltvány? Óda az elnyomottakhoz? Egy szimpla társadalomkritika? Netán a Biblia kifordítása és újraértelmezése? Vagy csak egy sajátos teremtéstörténet? Van min filozofálni, az biztos. Ahogyan az is, hogy ha az ember türelmesen végignézi, akkor így vagy úgy, de nyomot fog hagyni benne.

Technikailag egyébként érezni a rendező, Darren Aronofsky sajátos stílusjegyeit, azaz visszaköszön a jól ismert szubjektív kameramozgás, a rengeteg kép a szereplők tarkójáról és persze a még több közeli az arcokról. A helyszín ugyan végig a családi ház, de a vizualitás még így is pazar, amit remekül kiegészít a minimalista zene és a horrorisztikus hanghatások.

A 16-os karikát pedig nem értem, mert ezek szerint a rettentően béna Amerikai bérgyilkos jobban megviseli az embert mint ez? Jó, bizonyos értelemben igen, de az anyám! olyan erős pszichére ható sokkal támad folyamatosan, hogy ehhez még egy +30-as karika is kevés lenne. Láttam már betegebb és brutálisabb alkotásokat is, de itt éreztem igazán indokoltnak a kegyetlenséget, és ettől lesz a maga bizarr módján szép ez a film. Aztán csak óvatosan!

Szerintem: 

Hazai bemutató: 2017. október 19.

Hazai forgalmazó: UIP-Duna Film


Régebbi kritikáinkat itt olvashatod!

 

A Te véleményed is számít!

%d blogger ezt szereti: