Bilincsben kritika

Home » Bilincsben kritika

Bilincsben kritika

Bilincsben kritika
Stephen King
1992-ben írta meg Bilincsben (Gerald’s Game) c. regényét. Az író ekkor már valóságos sztárnak számított, a stúdiók egymásra licitálva kapkodtak műveinek megfilmesítési jogaiért. A Bilincsben azért egészen idáig parlagon hevert, ami nem is csoda, hiszen eddig kifejezetten megfilmesíthetetlennek tűnt. A könyv ugyanis nagyrészt egy belső monológ, egyfajta lelki folyamatnak az ábrázolása, amit olvasni ugyan izgalmas, de nézni…?

Maga a keretet adó cselekmény is pofonegyszerű: egy idősebb házaspár a vidéki házikójukba megy nyaralni, hogy ellaposodott szexuális életüket egy kissé feldobják. Pontosabban a férj, Gerald (innen az eredeti cím) eszmél rá, hogy sokkal jobban élvezi a szexuális együttlétet, ha közben az asszony magatehetetlenül az ágyhoz van bilincselve. A nőnek azonban nagyon hamar elmegy a kedve ettől a kis játéktól, ám mielőtt rávenné párját arra, hogy hagyják a francba az egészet, a fickó egy szívrohamnak hála elpatkol.

Ez egy nagyon kényelmetlen és félelmetes szituáció, hiszen hősünk, Jessie nem tud az ágytól szabadulni, segítséget pedig a semmi közepén nem igazán remélhet. Mindennek tetejében megjelenik egy éhes kóbor kutya is, aki elkezdi módszeresen eszegetni a férj holttestét. Innentől pedig kezdetét veszi a nő személyes, belső utazása: egyszerre vívódik a jelen helyzetén és a múltján, utóbbi kapcsán pedig eszébe jut egy fiatalkori traumája is.

A Netflix progresszivitása nem ismer határokat, hiszen nem elég, hogy sorban gyártják az izgalmasabbnál izgalmasabb sorozatokat, de már a filmek terén is sokkal merészebbek, mint a jelenkori Hollywood, ami szinte már csak „filmes univerzumokban” képes gondolkodni. A streaming szolgáltató ugyanis megcsinálta a lehetetlent: nem csupán leforgatott egy megfilmesíthetetlennek tartott regényt, de sikerült hűnek maradnia az alapanyaghoz úgy, hogy az ne menjen az élvezhetőség kárára. Magyarul készítettek egy kifejezetten jó King-adaptációt. Wow!

Bilincsben kritikaA legnehezebb részét az adaptálásnak természetesen a már említett belső monológ ábrázolása jelentette, amit itt egészen kreatívan sikerült megoldani azzal, hogy Jessie „énjei” formát öltenek, azaz egyrészt saját magát látja kívülről, másrészt pedig a „feltámadt” férjét. Ezek a pszichológiai manifesztációk jelentik a hideg racionalitást és voltaképpen magát a segítséget is. Mindemellett valódi látogatást is teszünk a múltba, hogy meglessünk azt a bizonyos napfogyatkozást traumástul, mindenestül. És akik olvasták a regényt, azoknak üzenem, hogy igen, mindent sikeresen átemeltek a könyvből, szóval fel lehet készülni a borzongásra!

Természetesen egy ennyire lecsupaszított helyzetben sok múlik a színészi alakításokon is, de szerencsére Carla Gugino (Watchmen, Törésvonal) és Bruce Greenwood (új Star Trek-filmek, A fogoly) is abszolút hiteles alakítást nyújt.

A rendezés annak a Mike Flanagannak az érdeme, aki már másodszor dolgozik együtt Netflix-szel, és én már a Hush-nál is elég lelkes voltam. A többség persze az Oculus vagy az Ouija: A gonosz ébredése kapcsán ismerheti a nevét. Ezúttal is tetten érhető a rendező stílusa, mely szerint olcsó jump scare-ek helyett finoman adagolja a feszültséget, a gonoszra pedig nem fókuszál, inkább a nézőre hagyja, hogy az kiszúrja magától a sarokban.

Mindent egybe vetve ez most kissé sznobul fog hangzani, de számomra ez az idei év legjobb King-filmje, hiába az Az elképesztő sikere (A setét tornyot pedig gyorsan felejtsük el). Nem csak, mint pszicho thriller állja meg a helyét, hanem mint tűpontos könyvadaptáció. Egyedül a lezárás nem lett hibátlan, mivel meglehetősen sietősre vették vele a figurát, bár legalább nem lett feleslegesen két órásra duzzasztva. Jó ez, na.

Szerintem:

Forgalmazó: Netflix

A Te véleményed is számít!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

%d blogger ezt szereti: