Dzsungel kritika

Home » Dzsungel kritika

Dzsungel kritika

By | 2017-12-27T23:07:20+00:00 2017 október 26th|Categories: Kritika|Tags: , , , , , , , |0 Comments

Dzsungel kritika
A Dzsungel című film nem egyedi témát dolgoz fel, hiszen a természetben magára hagyott ember harca a túlélésért visszatérő témája a filmművészetnek (is). Ezekben az alkotásokban az ember törékenynek és esendőnek látszik a civilizációból kiszakítva. De az élethez való ragaszkodás, a létezés akarása megsokszorozza energiáit és emberfeletti erőket megmozgatva túléli a túlélhetetlent. Vagy ha elbukik, akkor is hősként bukik el. Jöhet a katarzis. Az Út a Vadonba, a Visszatérő vagy a Vadon ezt a témát lovagolja meg. (Csak hogy néhány filmet említsek az elmúlt időszak terméséből.) A gond ott kezdődik, amikor a néző nem tud elszakadni a gondolattól, hogy a rendező és a forgatókönyv írója egy légkondicionált Beverly Hills-i irodában, Costa Coffe-s kávét szürcsölgetve agyalta ki a film részleteit.

Az igaz történeten alapuló Dzsungel főhőse Yossi Ghinsberg (Daniel Radcliffe) és két barátja, Kevin (Alex Russel) és Marcus (Joel Jackson) Dél-Amerikában utazgat. Karl (Thomas Kretschmann), egy ismeretlen osztrák férfi meggyőzi a kalandra éhes aranyifjakat, hogy tartsanak vele az civilizációtól nem háborgatott, vadregényes őserdő mélyére. Az életre szóló élménynek ígérkező túrán azonban egyre-másra adódnak a nem várt nehézségek, a csapat tagjai között nő a feszültség és persze Karl viselkedése is egyre nyugtalanítóbbnak és zavarosabbnak látszik. Végül Yossi magára marad az áthatolhatatlanak és kiismerhetetlennek tűnő rengeteg közepén, de ő túl akar élni. Mindenáron.

Ettől a ponttól kezdve kénytelen leszek nagyon szubjektív lenni, amiért elnézést kérek. Abból az okból kifolyólag, hogy (ha nem is Amazónia mélyén), de túráztam európai ember szemében nagyon elhagyatottnak tűnő helyeken. Tisztában vagyok azzal, hogy az Alpok emberi településtől legtávolabb eső pontjai is sokkal civilizáltabbak, mint Dél-Amerika dzsungele, de valamiféle bepillantást mégiscsak engednek a „vadon világába”. Egyik első és meghatározó élményem többször eszembe jutott a film során. A Júliai-Alpokban túráztunk ketten. Már estefele volt, lassan sötétedett. Egész nap nem találkoztunk emberrel, de hirtelen feltűnt mögöttünk egy srác. Nálunk jóval gyorsabban haladt, elsiettet mellettünk, de azért félvállról odaköszönt, majd eltűnt a sziklák között. Egyértelmű volt, hogy ő is és mi is ugyanabba a menedékházba tartunk, hiszen máshol nemigen lehetett volna éjszakázni. Mi lassúak voltunk, erősen sötétedett és feltámadt a szél, amikor elértük a szálláshelyet. Benyitottunk, az ismeretlen srác ott ült az ajtóval szemben, mintha minket várt volna. Azonnal felugrott, hozzánk sietett és szinte a nyakunkba borulva mondta el, hogy mennyire izgult már, hogy merre lehetünk. A „vadonban” (még az „európai vadonban” is) felértékelődik a másik ember. Hosszan lehetne sztorizgatni, de ezeknek a túrázásoknak egyik legnagyobb hozadéka, hogy megtapasztalható az „egy mindenkiért, mindenki egyért” élménye.

Ezek után elég sajátságos látni a filmvásznon a három „barátot”, akik a dzsungel mélyén, mindentől és mindenkitől távol klikkesednek, sutyorognak és fújnak egymásra. Persze a baj forrása elvileg Karl, ő kelti a feszültséget a fiúk között. De ezzel együtt is úgy tűnik, hogy a forgatókönyv tévútra került és attól az érzéstől is nehéz szabadulni, hogy ha ezek tényleg így viselkednek ebben a helyzetben, akkor nagyon alacsony emberi minőséggel állunk szemben. A sebesült lábú Marcusszal szembeni meg nem értés is nehezen feldolgozható azok után, hogy élőben többször láttam olyat, hogy az „erősebbek” a neheztelés és a hála elvárásának legkisebb jele nélkül osztják szét a „gyengébb” túratársak hátizsákjának tartalmát, hogy neki ne kelljen annyit cipelnie.
Dzsungel kritika
A másik nehezen emészthető pont, amikor a szereplők a kilométerek (kezdetben még boldog) leküzdése közben folyamatosan filozofálnak. A természet értékes, az ember rossz, hiszen pusztít, de az dzsungel mélyének még romlatlan törzsei harmóniában élnek a flórával és a faunával, a végsőkig tisztelve azt. (Az utóbbiról: ahogy azt Móricka elképzeli…) Nem csupán a közhelyesség miatt irritálóak ezek a mondatok, hanem elképzelhetetlen, hogy túrázók az egész napos gyaloglás közben folyamatosan Coelho-i magasságokban röpködnek. Inkább azon törik a fejüket, hogy a bakancs dörzsöli a lábat és remélhetőleg nem fog kisebesedni. Meg azon morfondíroznak, hogy elég lesz-e a víz a következő forrásig. Meg B-tervet gyártanak arra az esetre, ha a következő forrás kiszáradt valamiért. Persze a természet nagysága és szépsége mindenképp kiváltja a katarzist időnként, de ez a folyamatos megvilágosodásban lebegés mégiscsak furcsának tűnik.

Persze igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy a film nem tartogat erős pillanatokat. Az utolsó harmad, amikor már a puszta létért való küzdelem folyik, akár a zsigerekig hathatna (többek között Daniel Radcliffe alakításának köszönhetően), ha az előző részek nem „ütötték volna agyon” a továbbiakat. Azt viszont megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a forgatókönyvet (Justin Monjo mellett) a dzsungelt valóban túlélő Yossi Ghinsberg jegyzi. E miatt magammal szemben némi önváddal írom le, hogy a film azoknak fog tetszeni, akik a vadonhoz legközelebb akkor voltak, amikor a 21-es busszal felmentek Normafához rétesezni. (Ez nem szégyen, viszont bizonyos területeken tapasztalathiányra utal.) Utolsó mondatban még szeretném ajánlani – a Dzsungel helyett – a nagyon hasonló témájú Zuhanás a csendbe című alkotást, ahol ténylegesen, minden sallang és „hamis hang” nélkül láthatjuk, milyen az, amikor egy ember mérföldekkel a saját testi és lelki erején felül teljesít az életben maradásért.

Szerintem:

Hazai bemutató: 2017. október 26.

Hazai forgalmazó: Pannonia Entertainment

A Te véleményed is számít!

%d blogger ezt szereti: