Wonder Wheel – Az óriáskerék kritika

Home » Wonder Wheel – Az óriáskerék kritika

Wonder Wheel – Az óriáskerék kritika

By | 2017-12-08T13:39:15+00:00 2017 december 5th|Categories: Kritika|Tags: , , , , , , |0 Comments

Wonder Wheel - Az óriáskerék
Kívül cukormáz és közönségesség, belül viszont nyomasztó, nagyon komoly emberi dráma. Talán így lehetne a legrövidebben összefoglalni Woody Allen legújabb filmjének, a Wonder Wheel-nek a tartalmát. A Mónika-show karaktereinél egy árnyalatnyit kifinomultabb szereplők élik elrontott, kicsinyes életüket és ordibálásokkal tarkított mindennapjaikat a „proli mennyországnak” számító Coney Islandon. De egy igazi drámaíró még itt is megtalálja a görög tragédiák mélységét.

A folyton javításra szoruló körhintát üzemeltető Humpty (Jim Belushi) és felesége, Ginny a levitézlett színésznő (Kate Winslet) boldogtalan házasságukkal és közös alkohol-problémájukkal küzdenek. Az állóvizet először Caroline (Juno Temple) felbukkanása okozza. A férj első házasságából született lány nagy bajban van. Maffiózó exférje szeretne „elbeszélgetni” vele bizonyos rendőrségnek kiadott információk kapcsán. Közben a feleség fiának, Richinek (Jack Gore) iskolai lógásait és gyújtogatási kísérleteit is kezelni kellene valahogyan. De a „te gyereked – én gyerekem” mottójú veszekedések nem elegek. Színre lép Mickey (Justin Timberlake), a drámaírónak tanuló vízimentő, és most aztán tényleg borul a szaros bili.

A Wonder Wheel külsőségekben ügyesen használja fel a giccs minden elemét. Coney Island New York „vidámparkja”, ahol minden színes-szagos. Éjjel-nappal forog az óriáskerék, virulnak a céllövöldék és nyüzsög a vattacukrot majszoló tömeg. (Csak Humpty körhintája nem akar nyereséges lenni valahogyan.) A háttérben pedig Jo Stafford ének tölt be mindent. Minden nagyon színes, az életöröm minden külsősége felvonul. Végtelenül hamisan, hiszen nem kell nagy erőkkel kapargatni a szereplőket, hogy lássuk mennyire szánalmasak és boldogtalanok.
Wonder Wheel - Az óriáskerék
Elítélni mégsem ítéljük el őket. Hiszen nem rosszabbak, de nem is jobbak, mint mi vagyunk. Talán ez a legérdekesebb momentuma a New Yorktól elszakadni képtelen Woody Allen filmjének. A szereplőket hol utáljuk, hol együtt érzünk velük. Végtére ők is mindennapi emberek, akiknek megvan a jó és a rossz oldaluk is. Az alkoholista prolik védjegyének számító, átizzadt atlétatrikóban piáló a gyereket teljes természetességgel megpofozó Humpty időnként képes nagylelkű és szeretetteljes gesztusokra. Az elkényeztetett és felelőtlen Caroline sokszor inkább jóindulatú és naiv léleknek tűnik. Ginny, a folyamatos migrénnel küzdő, hisztériás drámakirálynő keményen küzd a fiáért és a mindennapi betevő falatért egyaránt. Mindannyiukat ki lehetne gúnyolni, de mélyebben nézve nagyon emberiek és nagyon tragikusak. Ezt veszi észre Mickey, akinek szerepe számomra kicsit értelmezhetetlen.

A vízimentő ifjú narrátorként bukkan fel a történetben. Drámaírónak tanul, bizonyos értelemben elkápráztatja a két női főszereplő boldogtalan sorsa. Tanult ember, aki valami „magasabb rendűvel” foglalkozik, így elsőre „kimagaslik” a karakterek közül. Kezdetben úgy tűnik, egyfajta „megmondóember” szerepét tölti be, aki – időnként a történetből „kiszólva” – elmagyarázza a nézőnek, hogy éppen mi történik. (Itt a film szinte színházi élményt nyújt.) Az események előrehaladtával azonban Mickey, a kifinomult értelmiség sem tűnik többnek, vagy jobbnak, mint más. Szimplán egy szépelgő bájgúnár tekint le ránk a filmvászonról. Persze haragudni nem tudunk rá. Vagy csak annyira, mint bármelyik másik szereplőre.

Woody Allen az az ember, akinek már pusztán a neve elég ahhoz, hogy megtöltse a mozikat igényes filmekre vágyó emberekkel. Csalódást nem, vagy csak nagyon ritkán okoz. A Wonder Wheel-el sem lőtt mellé, maradandó élményt okoz bárkinek, aki nyitott az igényes alkotásokra.

Szerintem:

Hazai bemutató: 2017. december 7.

Hazai forgalmazó: Cinetel




A Te véleményed is számít!

%d blogger ezt szereti: