Anyám! című film női szemmel

Home » Anyám! című film női szemmel

Anyám! című film női szemmel

2017 talán egyértelműen a feminizmus éve a mozikban, az már biztos, hogy nagy hangsúlyt fektet idén arra Hollywood, hogy kijavítsa azt a csorbát, amit hosszú évtizedek alatt ejtett a a női szerepek háttérbe szorításával, árucikké avanzsálásával és karakterábrázolásuk lebutításával. Idén viszont valami egészen új standard érkezett, sorra mutatják be az erősebbnél erősebb, női hősökről szóló sikerfilmeket. Nagy részük már előre borítékolhatta a népszerűséget, hiszen volt előéletük ismert képregényként, vagy már, mint remake készültek el újra.




Ilyen volt idén a Wonder Woman, vagy a nem is olyan rég bemutatott Atomszőke, Charlize Theronnal. Mindkét film a legyőzhetetlen „szupernő” képére erősített rá, és itt még nem áll meg a sor, szinte biztos, hogy a jövőben is sok hasonló alkotással találkozunk majd, hiszen már tudvalevő, hogy készülőben a Tomb Raider újragondolása Alicia Vikanderrel is. Az év talán legszuperebb nőjét, azonban kétségtelenül Darren Aronofsky alkotta meg (szó szerint is), Jennifer Lawrence által.

A történet egy bizonyos mértékig egyszerű, de a maga módján összetett is, ahogy azt már a rendező korábbi munkáiból megszokhattuk. Aronofsky újra hozza az őrült zsenihez méltó, követhetetlen utalásokat, sajátos értelmezéseket, a cselekményben végletekig fokozott fordulatokat, és a egyedi képi világban rejlő feszültséget. Aki egy könnyed, párbeszédekkel teli drámára számít, az már most gondolja meg magát, ugyanis minden érzékszervünket kikezdi előbb utóbb a film, és zsigerileg támadja le nézőjét.

Kicsit sem hasonlitható Aronofsky eddigi, egyik legjobb drámájához a Pankrátorhoz, ami maga katartikus módján tárja fel egy gyarló és szenvedélybeteg férfi életét és vezeklését. Itt egy átfogó filmet kapunk, ami szinte minden nőre vonatkozik, a nőiesség esszenciájára alapszik, de az egész társadalmat is kritizálja. Amit misem tükröz jobban, mint hogy a rendező nem adott neveket a szereplőinek, hanem általánosan jelennek meg, mint az anya, a férfi, a gyermek.
anyám! kritika
A történetet talán nem is lehet néhány mondatban összefoglalni, illetve mindenki, saját látásmódja szerint értékelheti, már ha sikerül befogadni. Adott egy elhagyatott környék,rajta egy felújításra szoruló házzal. Itt éldegél a húszas (termékeny ) éveiben járó, ambíciók nélküli anya (Jennifer Lawrence) és költő párja a középkorú férfi (Javier Bardem). A férj, mint író próbál ihletet gyűjteni, az őt körülvevő látszólagos harmóniából, a múzsaként is szolgáló párjából és egy rejtélyes kristályból, amit féltve őriz.

Jennifer Lawrence közben a maga, kétkezi munkájával igyekszik újjáépíteni a házat, vezetni a háztartást, önzetlenül és kötelességtudóan. Sóvárgása a figyelemre és a szeretetre, valamint a külvilágtól való teljes elszigeteltség megbetegíti. Pánikrohamai lesznek kerüli az emberek társaságát, egyre több szorongás és látomás kínozza, eggyé válik a házzal, szint együtt lélegzik vele. Ahogy a ház épül, vagy éppen darabjaira hullik, a nőn is megmutatkoznak ennek jelei. Ezáltal jelképez ő egy újabb szimbólumot, az anya mint a ház, a család lelke jelenik meg. Semmi nem adatik meg neki, elfojtott vágyaiból; még tovább fokozódik önmarcangolása, mikor idegenek érkeznek a házba (Michelle Pfeiffer és Ed Harris), akiket férje azonnal, mint családtagokat befogad és kedveskedik nekik, egyenlő fél ként kezeli őket párjával ellentétben.

Az újdonsült vendégek teljesen kiszorítják a nőt és felforgatják, addigi viszonylag meghitt mindennapjait. Míg végül egyre több vendég érkezik, egyre furcsább szituációkat magukkal hozva, mint a gyilkosság, rombolás, férjének bálványszerű imádata. Érdekes hogy mindez csupán a lelkében is lejátszódhat, és ha ezen a síkon értelmezzük a történetet,talán azonosulni tudunk a saját édesanyánkkal vagy anyai énünkkel is. Hiszen ki ne élte volna át egy kisebb fajta világnak, a teljes összeomlását, már csupán abban, ha elszakították tőle gyermekét, vagy csak nem érezte őt biztonságban. Az ebből következő lelki válságot, pedig a legszörnyűbb érzésnek. Valahogy ez történik a főszereplővel is. A végén ott maradt kisemmizve, mindenét feláldozva az anyaság oltárán.

Az irányítás teljen kicsúszik az anya kezéből, és a vendégek élősködése a végletekig fajul, a film átcsap egy átláthatatlan és követhetetlenül sodró, apokaliptikus káoszba. Aminek tragikus és idegőrlő vége már szinte megkönnyebbülés a néző számára. Darren Aronofsky ezzel a filmmel túl sokat akar és túl drasztikus módon jeleníti azt meg. Nem csak az anyaság szerepét misztifikálja túl, hanem a groteszk képeket összességében halmozza.




Így film vége, már olyan mintha Hieronimus Bosch Gyönyök kertjében járnánk, sőt teljes egészében bejárjuk azt a film alatt. Hemzseg a film a bibliai utalásoktól, mint Káin és Ábel története, amikor Michelle Pfeiffer és Ed Harris gyermekei berontanak vagy a hét főbűn bemutatásával, a mindent felforgató tömeg érkezésével. Valamint a gonosz, és a jó, az erkölcs és a bűn, a teremtés és rombolás ábrázolásainak legkülönbözőbb aspektusaival.

A karakterek összességében jól megválasztottak, bár nem teljesen kidolgozottak,éppen ezért csak szimbolikus, általános jelentése van a legtöbb szereplőnek. Jennifer Lawrence megjeleníti a női lét,az anyaság minden egyes fájdalmát, annak tragikus oldalát. Nagy utat tesz meg jelleme az érzelmek skáláján. Érdekes személyég tárul elénk Michelle Pfeiffer megérkezésével és hatalmas kontraszt keletkezik közte és a főszereplő között, egy idősödő, tapasztalt nő, aki közben egy szívtelen anya és egy fiatal, de karakán és érzelmekkel teli nő között.

Javier Bardem karaktere tükrözi az elemi gonoszságot és a pusztítást és a teremtést is mindvégig magában hordozza, elsőként a párját építi fel, majd pusztítja el lelkileg szépen apránként,majd a környezetét is teljesen megsemmisíti. Kihasználja a körülötte lévőket teljes mértékig. Ugyanakkor,olyan mintha ő formálná párja és rajongói személyiségét, ő adna nekik ismeretlenül ambíciókat, lelkesedést, és érzelmeket, és a szívét.

Új átfogó megközelítésből mutatja be a rendező, saját művészi énjének teremtő erejét, és párhuzamba vonja azt az új élet megteremtésével. Ugyanakkor nem kicsinyli le ezáltal a női képességeket,sőt a legteljesebb és legelementárisabb erőt tulajdonítja neki. Ügyesen felépíti a stációkat,bemutatja a szeretet és megbecsülés teljes hiányát, amit általánosan minden ember tapasztal,de itt felnagyítja a problémákat és egy lelkileg labilis személy, egy depresszív anya,egy nő szemszögéből tárja elénk azokat.

Az Anyám! Mindenképp korszakalkotó, de nem feltétlenül közönségbarát filmet kapunk. Nagyon érdekesek a szimbólumok és új kontextusba kerülnek az eddig a nemek közti feszültségről szóló filmek. Egyszerre ámulatba ejtő és borzongásba hajló alkotás.

Szerintem: 

Hazai forgalmazó: UIP-Duna Film




A Te véleményed is számít!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

%d blogger ezt szereti: