Manifesztum kritika

Home » Manifesztum kritika

Manifesztum kritika

By | 2018-02-13T23:03:50+00:00 2018 január 31st|Categories: Kritika|Tags: , , , , |0 Comments

Manifesztum kritika
Julian Rosefeldt 130 perces videó installációja alapján összeállított 90 perces filmváltozata, a Manifesztum, a Sundance filmfesztiválon debütált először 2017-ben. Az elsősorban videó művészként ismert szerző filmje maga is egy installáció, mely egyszerre ismeretterjesztő és provokáló jelleggel fut végig az egyes modernista művészeti ágak, mozgalmak, stílusirányzatok ütköztetésén kiemelve azokat a konkrét történeti kontextusából. Rosefeldt kamerájának fókuszához pedig sikerült megnyernie Cate Blanchett-et, és az ő tekintetének színeváltozását 13 különböző szkeccs sodrában. Az itt felvethető kérdés nyilván-valóan az, hogy egy videó installáció hogyan alakítható át filmmé, hogyan húzható rá dráma.



A tekintet ilyen fokú kiemelése eszembe juttatta Forgács Péter Col Tempo című állóképes videó installációját, ahol szintén a tekintet vizsgálata került terítékre, így a nézett és a néző kapcsolata és elkülönült szubsztanciája. Rosefeldt esetében itt a nézett azáltal több – az állóképet felváltó mozgóképen túl – hogy 13 különböző mozgalom tartozik hozzá, melyek mindegyike jelentősen formálta a 20. századot (és a kultúrát). Ezt a vizsgálatot a film önmagában vett szintetizáló jellege is segíti, mivel a film képes összesíteni és párbeszédbe helyezni a különböző társművészeti ágakat.
Manifesztum kritika
Az említett 13 szkeccs tehát egy fiktív ember 13 alteregója, mely alteregók a jelenkori ember tekintetének és személyiségének változását kívánják bemutatni. A film által bemutatott mozgalmak (dadaizmus, futurizmus, kreacionizmus, fluxus, pop art stb.) és kiáltványaik (a filmben hallható monológok szinte egy az egyben kiáltvány szemelvények) párbeszéde tehát kiadja a jelen történetét. Ötletes a szürrealizmus a bábjátékos alakjában, ahol bábok formájában jelennek meg André Breton pszichikai automatizmusai, vagy a minimalizmus hírolvasója és lecsupaszított hírei, vagy a konzervatív anyuka és az asztali pop art imáját (Claes Oldenburg passzusok) minduntalan megzavaró családtagok. A sok eltalált figura (és környezeti formák) mellett persze sok a közhelyesre sikerült: a szituacionizmus hőse a hajléktalan, a kreacionizmus alkotó művész/zenész punkja vagy a Pina Bausch utánérzésű koreográfus a maga fluxus hülyeségeivel. Szükségszerűen – mintegy kerek történetet fabrikálva – közhelyes az utolsó figura is, a tanárnő, aki a filmet, mint összegző művészetet szimbolizálja. A képileg több helyen is ellenpontozott mozgalmak ugyanakkor gyakran összeérnek a tekintetek szintjén (amit a film végi osztott képmező is megismétel), ezzel téve zárójelbe a jelentőségüket.

Ezek a közhelyek egyébként csak a film feltételezhetően behatárolt nézőközönsége számára lehetnek zavaróak, és nem fedik el a film önvizsgálati magját: egy ember tekintete mit árul el egy másik ember számára, és mit árul el magáról az, amit gondolt. Mondhatnánk úgyis, hogy az előítélet mit árul el rólunk és a jelenünkről.
Manifesztum kritika
Blanchett színészi arzenáljának mámorában láthatóan élvezettel fürdőzik meg mind a hálás és kevésbé hálás szerepekben. Ha kell, dívásodik (koreográfus), ha kell punkoskodik, (punk zenész), ha kell színpadias (a CEO a privát partin), ha kell, hitványkodik (hát persze, hogy a bróker), ha kell ordenáré (hajléktalan) és ha kell szájbarág, mint ahogy teszi ezt a filmvégi tanárnő bőrébe bújva. Kicsit nyugtalanító is ezt egymásutánban látni – a passzus monológokkal és ismétlődő beállításokkal – amivel már-már jobban hasonlít egy betanított fókára, mint egy élő színésznőre. És ebből következik egy égetőbb probléma: egy elbeszélő filmes dramaturgia hullámai ilyen mértékű fodrozódást nehezen viselnek el, ledobják a koncepciók sokféleségét. Jobb lett volna, ha a film ténylegesen elbeszél, ha a koncepciókat a drámához igazítva kapunk ívet (kivéve akkor, ha e film célja az ismeretterjesztés). Bár az tagadhatatlan, hogy mindez a lehető legtisztább filmes eszközökkel történik: nem a monológok, hanem a beállítás és a színészi játék hordozza az információt (egy felvett előadás az expresszionizmusról csak egy felvett előadás az expresszionizmusról) büszkén hirdetve, hogy a film manifesztuma a kép.

Megfontolandó viszont, hogy a hollywoodi spektákulumok korában mennyire nincs helye a tiszta képnek. A közhelyeknek és az ismeretterjesztésnek viszont annál inkább.

Szerintem:

Hazai bemutató: 2018. február 1.

Hazai forgalmazó: Cirko Film



A Te véleményed is számít!

%d blogger ezt szereti: