A szabadság ötven árnyalata kritika

Home » A szabadság ötven árnyalata kritika

A szabadság ötven árnyalata kritika

A szabadság ötven árnyalata kritika
Tartozom egy vallomással. Minden sznobizmusomat félretéve ki kell mondanom, hogy látni akartam A szabadság ötven árnyalata című filmet. Nem azért, mert bármi jóra számítottam volna. Tudtam, hogy rossz film lesz. Kétségbeejtően rossz. Ebben nem is csalódtam. Viszont a James Foley rendezésében létrejött produkció (és az eredeti könyv) mindenki fantáziáját megfogta, mindenki ismerte és beszélt róla. Meggyőződésem volt (és ebben nem tévedtem), hogy az Ötven árnyalatok elárulnak valami nagyon egyetemeset és nagyon kiirthatatlanat a női természetről. Akárhogyan is nézem, a film nem csak elrettentő példának jó. Mélyebben vizsgálva a jungi archetípusokhoz jutunk el. Viszont annyira gagyi csomagolásban, hogy csak bizonyos intelligenciahányados alatt veszi be a gyomor.



(Ahogy azt megszoktuk) a filmnek igazából nincs története. Christian Grey (Jamie Dornan) és Ana (Dakota Johnson) összeházasodnak és megkezdődik nyálban fürdő, immár papíron is közös életük. A játékidő legnagyobb hányadában lubickolnak a boldogságban, ide-oda utazgatnak a magánrepülőgépen, luxushelyeken múlatják az időt. És közben szavakban állandóan biztosítják a másikat olthatatlan szerelmükről. Persze a forgatókönyv írója érezte, hogy azért ez egy cseppet kevés. Így kevert egy kis izgalmat a „történetbe”. Van például néhány magánéleti műbalhé. („Megcsaltál!?!?” „Nem csaltalak meg!!!” „De megcsaltál!!!”) De ezek tét nélküli drámázások, általában már nyomuk sincs a következő jelentben. Persze más izgalmakra is szükség van. Ezért a múltból előkerülnek a már bejáratott ellenségek, Jack Hyde (Eric Johnson) ismét színre lép. A film megtekintése után nagyjából 12 órával esett le, hogy egy pszichopatát láttam, aki a múlt sötét titkaitól vezérelve véres bosszút akar állni. Csak Hyde amolyan homeopátiás értelemben vett pszichopata. (Egy csepp pszichopata, ezerszer annyi színtelen és szagtalan víz.) A múlt sötét árnya pedig akkora bárgyúság, hogy egy informatikai szakközépiskola irodalmi önképzőkörén jobbakat találnak ki. (Ha egyáltalán létezik irodalmi önképzőkör egy informatikai szakközépiskolában.) A könyv (és a film) arról híresült el, hogy a fülledt és perverz erotika világába bevezetés nyerhetünk általa. Nos, a filmben valóban van egy-kettő szoftpornó jelenet, ami nyomokban bdsm-et is tartalmaz. Nagyon durvára nem kell számítani. A Christian torkából feltörő mondatok („Miért dacolsz velem???” „Ah, Ana! Megőrjítesz!”) teszik a lehető legegyértelműbbé, hogy finom női (vagy nőinek gondolt) ízlésre vannak hangolva ezek a jelenetek.
A szabadság ötven árnyalata kritika
A film az előbb felsorolt jelenettípusok laza, logikát nélkülöző montázsaként létezik. És itt jön a nagy kérdés: miért ennyire népszerű? Azért mert visszanyúl az örök Éva nagy vágyához: biztonságban lenni az erős Apa mellett. Kicsit is pszichoanalitikus szemmel nézve Christian a mindenféle értelemben stabilitást nyújtó apafigura, aki mellett Ana egy csintalan, szófogadatlan kislányként élvezheti az életet és a felelősség hiányát. A férfi főszereplő nagyon-nagyon gazdag, vagyis gondtalanságot biztosít a nejének, bátor és rettenthetetlen, mindig lehet rá számítani. Ana pedig alapvetően gyerek státuszban van ebben a kapcsolatban. Persze néha huncutkodhat, például még egy vagánynak beállított gyorshajtást is megengedhet magának. Természetesen azt is szigorúan Apuci utasítására.

Ami még feltűnőbb: a nőnek nincs döntési kompetenciája a férfi mellett. És ő ezt kifejezetten élvezi! Ne legyen félreértés: nem a szexre gondolok. Teljesen másra. Megvan az esküvő, az újdonsült férj nagy hirtelen kiviszi a reptérre az ifjú arát. Ana akkor és ott megtudja, hogy most mennek Párizsba nászútra. A gondos családfő megvásárolja álmaik otthonát is. Egy személyben dönt, a nej már csak a kész ténnyel szembesül. De el van ájulva a boldogságtól. Aztán egy másik jelentben Christian szintén minden bevezetés nélkül ismételten a magángéphez furikázza őzikeszemű kedvesét. Kiderül, hogy most azonnal indulnak a hegyek közötti luxuskecóba. Meglepetés társaság is szerveződött az útra. Közös életük is úgy kezdődik, hogy a gondos férj leszerződteti a testőrt és a szakácsnét a feleség megkérdezése nélkül. Van egy lánykérési jelenet is a filmben. Ez úgy játszódik le, hogy a férfi nagy hirtelen (persze nyilvános helyen, társaságban) letérdel a nő elé, és odanyújtja neki a gyűrűt.
A szabadság ötven árnyalata kritika
Ezek (és más) jelenetek úgy vannak tálalva, mint a romantika non plus ultrája. Ana teljesen el van ájulva, hogy Christian mennyire törődik vele. Viszont nem kell nagyon megkapargatni a dolgot, hogy tisztán látszódjon: a nő meg van fosztva a döntési jogtól, a férfi elhatározása szerint történik minden. A közös nyaralást, a nászutat és a leánykérés tényét úgy képzelné el az ember, hogy a pár leül és megbeszélik a dolgokat. Itt viszont a nő infantilizálása zajlik romantikának álcázva. És itt és ettől a perctől kezdve befejezem A szabadság ötven árnyalata című film kritikáját. Innen már a társadalomelméleti-filozófiai-pszichológiai vita jön, hogy mit mutat a XXI. század elején, milyen látleletet ad a női létről a tény, hogy ekkora érdeklődésre (és bizonyos értelemben vett rajongásra) számíthat az a film, amiben a nő az örök kislány szerepébe kényszerítve találja meg a boldogságot.

Szerintem: 

Hazai bemutató: 2018. február 8.

Hazai forgalmazó: UIP-Duna Film



A Te véleményed is számít!

%d blogger ezt szereti: