Örök tél kritika

Home » Örök tél kritika

Örök tél kritika

Örök tél kritika
Alsó tagozatos koromban az olvasókönyveink történeteinek visszatérő toposza volt a „felszabadulás”. Az addig éhező kisgyerekek örömmel bújtak elő a pincékből, hogy részesüljenek a jóságos orosz katonák kenyeréből, ajándékaiból és öleléseiből. Ironikus módon számomra a világ bizonyos értelemben ötödikes koromban dőlt ki a sarkából. Sokként éltem meg, amikor a televíziók, újságok ontani kezdték magukból olyan idős emberek visszaemlékezéseit, akiket 1945-ben a Szovjetunióba hurcoltak kényszermunkára. Akkoriban mintha minden felnőtt Szolzsenyicin frissen kiadott könyveit olvasta volna. A Gulág szigetvilág nekem 11 évesen nagy falatnak tűnt, de az Iván Gyenyiszovics egy napján azért átrágtam magamat.



Másik emlék. Egyetem alatt szakmai gyakorlatként a hangzatos elnevezésű falukutató táborban vettünk részt évfolyamtársaimmal egy Tatabánya melletti sváb faluban. Az ottani lakosoknak nagyjából annyi esett le, hogy itt valakik nagyon kíváncsiak az ő életükre. Elvileg ilyen-olyan témákban kellett volna interjúzni, de hamar kiderült, hogy itt mindenki egyetlen dologról akar csak beszélni: arról a kálváriáról, amin a helyi svábok 1945-ben és az után végigmentek. Ez nem volt előirányzott kutatási terület, viszont engem sokkal jobban érdekelt, mint az a gazdaságszociológia téma, ahova beosztottak. Így kénytelen voltam mintegy szabotázsakcióként leválni a többiekről. (A témavezetőmtől tapasztaltam némi neheztelést, de nem lehet mindenkivel jóban az ember.) Sorba látogattam azokat az idős embereket, akik el akarták mesélni a történetüket. Ők pedig rengetegen voltak.
Örök tél kritika
Saját családi sztorim nincsen a „málenykij robotról” és a szibériai táborokról. Ez csak azon múlott, hogy nagyapám és pár társa – kihasználva a szovjet őrök részegségét – felfeszítettek a tehervonat padlójának deszkáit és kifeküdtek a robogó vonatból a sínekre. Öten próbálták meg, ketten élték túl, nagyapám volt az egyik. Mégis saját személyes filmemnek érzem Szász Attila Örök tél című alkotását. Valószínűleg nem egyedül vagyok ezzel az erős érzelmi bevonódással. A „kétszázötvenezer igaz történet” alapján született filmre sokan vártak már. A második világháború végén kényszermunkára hurcoltak történetét és a magyarországi svábok ellen elkövetett bűnöket még nem vitték soha mozivászonra hazánkban. Most ez a mulasztás is pótolva lett, ráadásul igényes és megindító alkotás született meg.

A tolna megyei kis faluban élő Irén (Gera Marina) sok más sváb nővel együtt felszólítást kap a szovjet hadseregtől, hogy menjen velük. Elvileg három hétig kellene kukoricát törniük. E helyett egy Donyec-medencébe található szénbányába viszik őket kényszermunkára. A fiatal nő kislányára gondolva mindenképp haza akar térni. Megismerkedik Rajmunddal (Csányi Sándor), akivel egymásba szeretnek. A férfi pedig hatalmas segítség, hogy Irén túlélje a túlélhetetlennek látszó tábort.
Örök tél kritika
Az Örök tél (nagyon röviden összefoglalva) annak a története, hogy egy zárt, saját (kegyetlen és embertelen) törvényi szerint működő világban az ember személyisége hogyan alakul át. Milyen túlélési mechanizmusokat kénytelen kifejleszteni ahhoz, hogy életben maradhasson. De azt is bemutatja, hogy ezeket a szabályokat nem biztos, hogy megtartjuk akkor is, amikor már kikerültünk a rendszerből. A túlélés törvényei két szinten jelennek meg. A kimondott és kimondatlan szabályok élesen elválnak egymástól. A másokra figyelő, önfeláldozó Írén „megkeményíti a szívét”, rájön, hogy a saját túlélését se biztos, hogy képes szavatolni. Ilyen körülmények között nem engedheti meg magának, hogy másokért áldozatot hozzon. Rajmund ezt tanácsolja neki minduntalan, ő pedig hallgat a férfira. De közben a két főszereplő között kibontakozó őszinte érzelmek, kettőjük „szövetsége” is elengedhetetlen ahhoz, hogy esélyük legyen hazatérni egyszer.

Az egész túlesési stratégiával kapcsolatban mellbevágó, amikor a néző rádöbben: a láger foglyai elfogadták (kénytelenek voltak elfogadni), hogy életük ezen a szinten és ilyen szűk keretek között zajlik. Mintegy berendezkedtek a mindenféle szempontból redukált világban.
Örök tél kritika
Az Örök tél nem hiba nélküli film. Az eleje meglehetősen döcögősen indul. Például nagyon furcsa, hogy Irén szinte könnyedén búcsúzik el kislányától. („Óh, csak három hét és jövök!”) A karácsony esti vacsora is túlzottan békebeli és nyugodt hangulatot áraszt, pedig akkor „az oroszok már a spájzban voltak”. Az pedig szintén nem szerencsés, hogy ezeknek a falusi asszonyoknak nincs semmiféle tájszólása. (Végtelenül zavaró, hogy a Farkas Franciska által alakított cigány karakter úgy beszél, mint akármelyik Y-generációs nagyvárosi egyetemista.)

De igazából ezek a hibák apróságnak tűnnek a lényeghez képest. Szász Attila filmje megható, átélhető és tele van érzelemmel. Bemutatja az a mérhetetlen emberi szenvedést, amin a táborok rabjai keresztülmentek, de soha egy percig nem hatásvadász és nem giccses. Ezen felül a néző mindig kap időt arra, hogy a belső történésekre, a „lélek rezdüléseire” is figyelni tudjon. És az egyik utolsó (számomra legerősebb) jelenetből az is kiderül, hogy a hazatérés hatalmas öröm, de az emberi sorsokat és határokat kénye-kedve szerint alakító, mások identitásából sorsot faragó politikai hatalomtól otthon sem menekülhetnek meg. Olyannyira, hogy közel hetven évet kellett várnunk arra, hogy filmre kerülhessen ez a történet.

Szerintem: 

További információk a filmről.

Az Örök tél című film március 5-ig ingyenesen megtekinthető a Média Klikk oldalán.




A Te véleményed is számít!

%d blogger ezt szereti: