Szellemek háza kritika

Home » Szellemek háza kritika

Szellemek háza kritika

Szellemek háza kritika
Ha egy horrorfilm 99 perces játékideje alatt legalább 15 (!) jump scare-t lehet megszámolni (én megtettem), akkor ott valami nagy baj van. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az alkotók a természetes biológiai reakciókat kiváltó, hatásvadász és legfőképp kiszámítható ijesztgetéseken kívül mást nem tudnak felmutatni. No, a Szellemek háza pontosan ilyen, amelyben semmi eredeti nincs, de még a minimum elvárhatót is csak épphogy tudja teljesíteni. Pedig – most tényleg – megtörtént eseményekről van szó!




Viktoriánus korban játszódó kísértetes filmet forgatni hálás feladat, hiszen egyrészt ezzel könnyen meg lehet szabadulni a modern technika által okozott feszültségoldástól, ugyanakkor még pont annyira ismerős és kézzel fogható a környezet, hogy az egyszeri néző könnyen bele tudja magát képzelni a szereplők helyzetébe. Utóbbi persze azon is múlik, hogy a szereplők mennyire viselkednek logikusan a saját világukon belül, a Szellemek házában azonban mindenki a lehető leghülyébben viselkedik, csakhogy legyen mivel borzolni a néző idegeit – sajnos nem a kívánt értelemben.
Szellemek háza kritika
A történet ugyanis a legendás fegyvergyártó, Winchester özvegyének (az Oscar-díjas Helen Mirren) a folyamatosan épülő, gigantikus méretű házáról szól, melyről elég hamar kiderül, hogy tényleg szellemek lakják és nem a tulaj bolondult meg idős korára. Pont ezt jön kikutatni a drogfüggő pszichológus, Dr. Price (Jason Clarke), kit a Winchester Társaság bérelt fel, hogy szegény igazgató asszonyt egy hetyke kis analízissel beszámíthatatlannak nyilvánítsák. Látva a házat és a rengeteg lezárt szobát, a munka meglehetősen könnyű pénznek ígérkezik, csakhogy „hősünk” is elkezdi látni a szellemeket, amelyeket azonban szimpla ópium okozta hallucinációknak tud be. Mit tesz ilyenkor? Természetesen tovább ópiumozik! Teljesen logikus, nem?

Az ilyesfajta következetlenség végig kísérti a filmet: a szerencsétlen vörhenyes gyerek rendszeresen alvajár, egy ízben majdnem öngyilkos is lesz, de még a legutolsó pillanatban sem költöznek el a házból! A legfontosabb kérdés azonban az, hogy ha egy házban több száz szellem fordul meg, akkor miért nem bontják le az egészet? Miért nem költözik el a tulaj a családjával? Mi köti őt ennyire ehhez a házhoz, ha eleve bűntudata van a puskáik által megölt emberek iránt? Eleve irdatlan nagy baromságnak tűnik, hogy valakit pusztán emiatt kísértsenek, mert akkor minden fegyvergyártó és feltaláló így járna! Ezek alapján szegény Henry Ford is a pokolban sínylődik, hiszen naponta történnek autóbalesetek!
Szellemek háza kritika
Ha mindentől eltekintünk és a műre mint csak horrorra gondolunk, akkor se járunk sokkal jobban. A már említett talicskányi jump scare mellett csak bevált sablonokat, szó szerint dobált embereket, mozgó bútorokat és könnyen kitalálható vagy csak szimplán érdektelen fordulatokat kapunk, megfejelve Coelho-szintű bölcselkedésekkel, amelyek még az ember migrénjét is képesek kihozni. Erre a filmre már egy hét múlva se lehet emlékezni, mert bár nem borzalmas, de semmi eredeti nincs benne, hiszen még az állandóan épülő kísértetház sztorit is megkaptuk már Stephen King A rózsa vére c. művéből.

A Szellemek háza című filmet szigorúan csak azoknak merem ajánlani, akik beérek évi 1-2 horrorfilmmel, így az ingerküszöbük is meglehetősen alacsony. A tapasztalt mozilátogatók ellenben rettentően unni fogják, hiába raktak meg főszereplőnek egy színészlegendát. Aki még így sem rettent meg, annak még elárulom, hogy mindezt a Spierig-testvérek hozták tető alá (Fűrész: Újra játékban, Időhurok).

Szerintem: 

Hazai bemutató: 2018. március 15.

Hazai forgalmazó: Vertigo Média




A Te véleményed is számít!

%d blogger ezt szereti: