Sztálin halála kritika

Home » Sztálin halála kritika

Sztálin halála kritika

By | 2018-05-11T12:57:19+00:00 2018 március 23rd|Categories: Kritika|Tags: , , , , , , , , |0 Comments

Sztálin halála kritika
Armando Iannucci mozgóképes szárnypróbálgatásai a tv sorozatokban keresendők. Szemléletmódja vagy stílusa ehhez a formátumhoz kapcsolódik, kezdve a különböző BBC sorozatokkal (Egy kis gubanc – In the Loop vagy a Thick of it) vagy Az alelnökkel. Ezekben a sorozatokban kellemes humorral megírt figurák és dialógusok sorra vezetik be azt a fajta politikai és társadalmi érzékenységet, ami Iannucci-t érdekeli: a politikai vezetők fejére nőtt bürokrácia, amit saját maguk és az önálló életre kelt gépezet önmagában is gerjeszt. Ugyanakkor a közönségvígjáték és szatírának egy olyan elegye ez, amely politikai értelemben kurzusidegen is tud maradni (ellentétben mondjuk Az elnök embereivel). Talán éppen az európai szem (Iannucci ugyanis skót) által.

Iannucci azonban nem állt meg itt, és a nagyjátékfilmre való áttérésével átlépett a történelmi publicisztika spektrumába is, nem kis vállalásával, mintsem hogy a Sztálin halála körüli abszurditást filmre vigye. A Sztálin halála, mint szatíra, bátor lépés és nem csak abban az értelemben, hogy az elmúlt 20 évben nem sok igényes nyugati párja akad, hanem kényes témájával kapcsolatban is. Sztálint ugyanis – Hitlerrel szemben – körbelengi némi ködfolt, és nem csak hazájában, Oroszországban. Míg ott a ködfolt szemmel láthatóan elvárt – a filmet bojkottálták az orosz mozik – addig mi nem csak egy lépéssel kerülhetünk közelebb a ködfolt feloszlatásához, de a feldolgozás munkáját is elkezdhetjük.
Sztálin halála kritika
A nevetés, mint hatótényező adekvát egy feldolgozási munkában (lásd akár más témában: Az élet szép), viszont jelen esetben alig van megbirizgálva a valóság: a sztálini személyi kultusz és gépezet, majd annak megszüntetve megőrződése ugyanis önmagában is olyan hajmeresztő, hogy szinte alig kell hozzányúlni, ahhoz, hogy nevetségessé váljon. És hát Sztálin halálát követően is működik „a gépezet,” viszont a húzd meg ereszd meg logikát követően – egymást váltották a konszolidálók (Brezsnyev) és a reformerek (Hruscsov és Gorbacsov) – fokozatosan gyengült és még viccesebbé vált. Egy olyan diktatúra gépezete ez, amelyben a paranoiával és a megúszással (gulágok berobbantása, folyamatos lista-cserék) vegyes hatalom honol, és éppen ennek a gépezetnek a központi bizottságába kaphatunk betekintést.

A Sztálin halála című film bátorsága persze önmagában még nem írja felül a film önértékét, de szerencsére Iannucci semmit sem vesztett tempójából. Az angol humort sikeresen tudta beilleszteni a történelmi események közé, és éppen azok abszurditása ürügyén az angol abszurd humornak is tett némi gesztust (nem véletlen a két őr Sztálin szobája előtt, vagy éppen Michael Palin jelenléte a Monty Pythonból), sőt olykor a burleszknek is. Persze azért Iannucci ad súlyt a történéseknek, és a film roham léptéke is fokozatosan szelídül a cselekmény előrehaladtával, ezzel is érzékeltetve, hogy amit látunk az nem mindig vicces. Ez különösen igaz a Sztálin halálát követő legnagyobb és legrosszabb értelemben vett spíler, Berija intézkedéseire.
Sztálin halála kritika
Sztálintól persze mindenki rettegett, és ő mindent el is követett ezért (megmosolyognivaló egyébként, hogy halála éjszakáján is percre pontosan várta a neki címzett küldeményeket, sőt egy „mi tartott eddig” felkiáltással konstatálta). Sztálin halálát követően azonban kitől lehet és kell rettegni? A főszereplők leginkább ezt próbálják eldönteni egymás közt és egymás háta mögött. A kiemelt szereplők közül említhető a káosz elől a formalitásokba menekülő jóllakott napközis Malenkov (Jeffrey Tambor); a régi ideológiában és a cuki kiskutyájában egyaránt irracionálisan hívő Molotov (Palin); a Tarantino filmből kilépett dumagép Hruscsov (Steve Buscemi); önnön egója és a kitüntetései alól ki se látó Zhukov (Jason Issac); és persze Berija (Simon Russel Beale).

Berija egyedül ura a helyzetnek, ő valóban aktív tényező, aki még Sztálin holtteste mellett is beszólhat, persze egyedül, hiszen amíg egy adott helységben X+1 ember tartózkodik az ott elhangzott szavak és szerepek jelentősége relatívvá válik. Kedvenc pillanatom, amikor Sztálin temetése közben Hruscsov megpróbál „ceremoniálisan” helyet cserélni Malenkovval. Berija felépítése egyébként a finálé kedvéért ennyire tudatos: ironikus, hogy belőle lesz az első belső körös áldozat, ami ráadásul annyira nyomorult módon történik, hogy a nézőt végképp elbizonytalanítja abban, hogy éppen sírjon vagy nevessen. Iannuccinak ez szemmel láthatóan nagyon megy.

Szerintem:

Hazai bemutató: 2018. március 15.

Hazai forgalmazó: ADS Service

A Te véleményed is számít!

%d blogger ezt szereti: