Táncterápia kritika

Home » Táncterápia kritika

Táncterápia kritika

By | 2018-05-11T13:23:06+00:00 2018 március 25th|Categories: Kritika|Tags: , , , , , |1 Comment

Táncterápia kritika
Valamikor réges-régen, a Sziget Fesztiválon (a Pesti Est sátorban) végighallgattam egy nagyon okos ember nagyon okos előadást. A sok felettébb homályos emlékkép között kristálytiszta pontként jelennek meg azok a mondatok, amik egy bizonyos, a világ egész népességét lefedő kutatásról szóltak. A felmérés alanyaitól az élet értelme felől érdeklődtek. A megválaszolhatatlanak tűnő kérdésre sokan adtak feleletet. A (42-ön túl :-)) messze leggyakoribb válaszként két dolog hangzott el: a szerelem és a tánc. Úgy tűnik, Richard Loncraine rendező, a Táncterápia című filmjében jó érzékkel tapintott rá arra, hogy főhősnőjének hogyan és miképp töltse fel addigi üres és hazug életét.




A hatvanas éveiben járó Sandra (Imelda Staunton) élete rendezett, mi több: látszólag tökéletes. Gazdagságban és társadalmi megbecsültségben él magas beosztásban dolgozó férje (John Sessions) mellett. Ám minden egy csapásra összeomlik, amikor megtudja, hogy élete párja félrelépett. Így összepakolja legfontosabb holmijait és kisírt szemekkel, alkoholgőzös állapotban bekopogtat rég nem látott nővére, Bif (Celia Imrie) külvárosi lakásának lepattogzott festékű ajtaján. A két testvér évek óta nem látta egymást, meglehetősen el is távolodtak. Most viszont újra elkezdenek közel kerülni egymáshoz. Bif arra is ráveszi húgát, hogy menjen el vele abba az amatőr tánccsoportba, ahova ő rendszeresen jár.
Táncterápia kritika
A (meglepő fordulatokat korántsem tartogató) Táncterápia című film annak a története, hogy Sandra miképp talál vissza egykori önmagához. A film elején a főhősnő hordoz minden sablont, amit kapcsolni szoktunk (a BKV-n utazva, vagy éppen turkálóban ruhát vásárolva) egy szégyentelenül gazdag és magas pozícióban lévő emberhez. Karót nyelt, tisztaságmániás, arrogáns, lenézi az egyszerű embereket, és ráadásul persze még rasszista is. Nővére pont az ellenkezője: nyitott mindenre és mindenkire, városon belül biciklivel, városon kívül stoppal jár, színes ruhákat hord, felváltva hancúrozik nőkkel és férfiakkal. (A hippikorszakból ragadt itt.) A történet előrehaladtával kiderül, hogy egykor Sandra is teljesen más volt. Táncosnői álmokat dédelgetett magában. A tehetsége megvolt, de a minden rossz forrásaként létező férj tiltó szava miatt nem teljesedhetett ki. Most viszont (hiába múlt hatvan) újra elkezdhet valóban élni. Közben a szerelem is rátalál a lakóhajója hidegében tengődő, de életvidám és aranyszívű Charlie (Timothy Spall) személyében. Akivel persze – romantikus komédiában szinte kötelező módon – a játékidő első harmadában mélységesen gyűlölik egymást.

A harmincötön felüli nézőnek a kezdő szituáció furcsa kicsit. Az ember tizennyolc évesen képzeli el úgy, hogy amikor kiderül egy házasságtörés, akkor a sértett fél abban a percben csomagol, elmegy és a telefonját sem veszi fel, ha a hűtlen férj, vagy feleség hívja. A valóságban több évtized együttélés után a legritkábban (vagy soha) nem történik így. A nővér és kompániája is túltolt időnként, például a marihuánás bódulatban történő autóvezetés nem feltétlenül a fiatalos vagányság jele. Sokkal inkább közúti veszélyeztetés, aminek nem kellene reklámot csinálni.
Táncterápia kritika
Az időskor lehet vidám, ráncokkal is lehet élvezni az életet. Az üzenet egyértelmű és nagyon szimpatikus. Ezzel együtt azért nagyon hálás vagyok, hogy a rendező és a forgatókönyv írója nem feledkezik meg arról, hogy a betegség és az elmúlás elkerülhetetlen, és számon kell tartani őket, amikor öregszünk. Charlie felesége Alzheimer-kórban szenved, egy otthonban tölti életének utolsó időszakát, a férjét már fel sem ismeri. De a betegség és a halál más szereplőket sem kímél. Viszont az egész nagyon „távolságtartóan”, szinte „lebegősen” kerül bemutatásra.

De ez talán nem is baj. Hiába sablonos, hiába kiszámítható és hiába szépít a haldoklással kapcsolatban, mégiscsak tömény élvezetet nyújt a Táncterápia című film. Tele van nagyon kedves és jól adagolt poénokkal, a hangulat vidám, önkéntelenül is végig mosolyog az ember, ami közben nézi. Néha egy pohár limonádé is bőven elég a boldogsághoz és az elégedettség érzéséhez. Nem?

Szerintem: 

Hazai bemutató: 2018. március 15.

Hazai forgalmazó: Cirkofilm




One Comment

  1. Mocsokpalánta 2018-05-01 at 22:36

    Tetszett a film, a mondanivalója, üzenete humánus – idősen, szegényen is lehetsz boldog – két bajom volt vele:
    – túl hosszú volt;
    – az összes rokonszenves szereplő öreg volt, szegény és csúnya – mintha ez lenne a tisztesség egyetlen útja…

A Te véleményed is számít!

%d blogger ezt szereti: