Viszontlátásra odafönt! kritika

Home » Viszontlátásra odafönt! kritika

Viszontlátásra odafönt! kritika

By | 2018-04-25T13:45:08+00:00 2018 március 29th|Categories: Kritika|Tags: , , , , , |0 Comments

Viszontlátásra odafönt! kritika
A háború nem feltétlen és nem minden tekintetben ér véget akkor, amikor elhallgatnak a fegyverek. A túlélőknek meg kell küzdeniük testi és lelki sérüléseikkel. A „hősi halottak” hozzátartozóinak pedig fel kell dolgozniuk szeretteik elvesztését. A harcok után szobrok és emlékhelyek formájában indul meg a „hazáért vérüket áldozók” felmagasztalása, a háború „szent és nem céljai” előtti tisztelgés. Ez mindenről szól, csak a nem a halott, vagy megsebesült katonákról. Az elsősorban színészként ismert Albert Dupontel Viszontlátásra odafönt! címet viselő filmje tulajdonképpen „tájkép csata után”. Egyszerre elkeserítő és optimista látlelete annak, hogy mi történik, miután elhallgatnak a fegyverek.



A film 1918. november 9-én kezdődik, a háború legvégén vagyunk, a lövészárokban rostokoló francia katonák megkapják a parancsot a fegyvernyugvásra. A velejéig gonosz tiszt, Henri d’Aulnay-Pradelle (Laurent Lafitte) pusztán egy kitüntetés reményében mégis rohamra vezeti embereit. (Feltűnő, hogy az „ellenség”, a német katonák egyáltalán nem negatív figurákként jelennek meg. Ők is ugyanolyan elkeseredett, elcsigázott, békére vágyakozó emberek, mint a velük szemben lévő lövészárokban kuporgó franciák.) A támadás során veszti el fél arcát Edouard (Nahuel Pérez Biscayart). A nyomorékká vált férfi nem szeretne hazatérni családjához, egykori bajtársánál, Albertnél (Albert Dupontel) húzza meg magát. A külsőre „torzzá” lett, de a rajzoláshoz igencsak tehetséges Edourado eleinte morfium bódulatában próbálja elviselni a létezést, majd magára talál. Elkezd maszkokat gyártani, amiket viselve egy idő után emberek közé is kimerészkedik. Majd új ötlete támad: háborús „hősi” emlékműveket fog tervezni álnéven, felveszi a pénzt a megvalósítására, majd nyom nélkül eltűnik. A kétes üzletbe Albertet is bevonja.

A történet sokkal szövevényesebb annál, mint amit most felvázoltam. A film Pierre Lemaitre ugyanazon címet viselő, hatszáz oldalas regényéből született. (Összehasonlításként: A kőszívű ember fiai mindössze 442 oldal, legalábbis az Akkord kiadó 2006-os kiadásában.) Bevallom, nem olvastam az eredeti regényt, de Dupontel minden bizonnyal nem sok dolgot hagyott ki belőle. Ennek következtében nagyon zsúfolt alkotással van dolgunk, rengeteg az olyan szál és olyan epizód, ami felesleges, semmit nem ad hozzá a történethez, viszont zavaró és „túlterheltté teszi” azt. A Louise névre hallgató kislány bevonása a törvényen kívüli ügyekbe nem teljesíti ki a filmet. Viszont a nézőt értetlenkedésre kényszeríti, hogy miért kellett ezekbe a veszélyes ügyletekbe bevonni egy gyereket. Edouard húgának zátonyra futott házassága egy öt perces jelenetbe lett belesűrítve, pedig a történetből tellett volna akár egy két órás filmre is, ellenben a Viszontlátásra odafönt! főszálaihoz egyáltalán nem kapcsolódik.
Viszontlátásra odafönt!
Pedig ha a rendező önmérsékletet tanúsít, akkor tartalmas és szép film születhetett volna. A három „főcsapásvonal” (a két főhős kétes üzelmei, a tisztből üzletemberré vált Henri sötét ügyködése és Edouard apjának tervei és tettei a hősi emlékmű megalkotásáért) bőven elég anyagot biztosít egy magas szintű moziélményhez. A három szál szorosan összefonódik, együttesen kiadnak valami nagyon kereket és nagyon egészet. A felszínen az egész ország hálával és tisztelettel gondol a „hősökre”, akik egy szebb és jobb világért ontották vérüket. Áldozatuk – a hivatalos megfogalmazás szerint – nemes volt és értelmet hordozott. De a katonai temetők létrehozása csak jó alkalom egyeseknek arra, hogy megszedjék magukat. A halottak emléke nem számít. A háborús monumentum pedig szintén az ügyeskedés és a pénzszerzés forrása lehet. A különbség annyi, hogy Albertnek és Edouardnak megbocsát a néző, hiszen ők szenvedői voltak a harcoknak. Tetteik inkább tűnnek elégtételnek, mintsem erkölcstelenségnek.

A nagyszerű színészi alakítások még inkább kidomborítják a film erősségeit és segítenek elfeledni a hibáit. Az Edouardo apját alakító Niels Arestrupnak már a tekintetében benne van az a fájdalom és önvád, amit a gyerekét csak annak halála után megértő apa hordoz magában. A Henrit alakító Laurent Lafitte-nek is elhisszük azt, hogy egy hús-vér ember is lehet a gonoszság minden forrása. De a többi színész is kiválóan játszik.

A befejezés viszont sajnos a kelleténél rózsaszínűbbre sikerült. Egy nagyon valószerűtlen véletlen folyamodványaként megoldódik minden. Egyetlen ok miatt bocsátható meg a végkifejlet. A háború szörnyű és rengeteg mindent elvesz az embertől. De a bajtársiasság és a szolidaritás érzése talán hatványozott formában tör elő, ha tudjuk, hogy a másik is azért szenvedett, amiért mi magunk.

Szerintem:

Hazai bemutató: 2018. március 29.

Hazai forgalmazó: Mozinet




A Te véleményed is számít!

%d blogger ezt szereti: