Örökség kritika

Home » Örökség kritika

Örökség kritika

Örökség kritika
Ha egy film már az év elején megkapja az „év horrorja” jelzőt a szaksajtótól, akkor arra egyrészt illik odafigyelni, másrészt pedig nem árt, ha ezt a kijelentéseket fenntartásokkal is kezeljük. Ide tartozik az Örökség is, amit nem csak a tengerentúlon, de már idehaza is egyre lelkesebben ajnároznak… részben joggal. Én azonban ahogyan a Tűnj el! esetében, úgy most sem értettem a hype-ot. Míg ez utóbbi még egy Oscar-díjat is bezsebelt a valóban eredeti történetéért, addig emocionálisan nem tudott megfogni. Most viszont fordított a helyzet: élveztem ugyan a film sajátos atmoszféráját, csak éppen a látottak számomra kevésnek bizonyultak.



A történet középpontjában egy kertvárosi család áll, mely azzal kezdi a néző felé a bemutatkozást, hogy eltemetik a nagymamát, akiért igazából senki, beleértve a saját lánya sem volt oda. Írnám, hogy alapvetően egy átlagos famíliáról van szó, de az hazugság lenne, mivel feltételezem, hogy egy normális családban nem feledkeznének meg mogyoróallergiás tagjuk érzékenységéről. Konkrétan a drága jó szülők nem visznek magukkal gyógyszert, hátha az édességfüggő kislányuk nem vesz be olyat, amiben pont van mogyoró…

Tudom, ez apróságnak tűnhet, de engem már itt kizökkentett magából a mű, és innentől kezdve képtelen voltam nem filmként tekinteni a látottakra. Utóbbi érzésemet csak erősítette, az amúgy alapvetően zseniális operatőri munka, mely összhangba hozta a külvilágot az anyuka által megformált „miniverzummal is”. Csak éppen ezek miatt egy pillanatig sem tudtam magamévá tenni a cselekményeket. Nagy kár érte, mert a zenének és a finomra hangolt feszültségkeltésnek hála nagyon fojtogató atmoszférát sikerült teremteni az anyám! és A boszorkány nyomdokain haladva. Vagy még inkább a Rosemary gyermekén.
Örökség kritika
Ennek megfelelően az Örökség fókusza a nem túl sok cselekmény helyett sokkal inkább a karaktereken és jellemábrázolásokon van, legalábbis papíron. Gyakorlatilag azonban a Toni Collette által megformált anya viszi hátán az egész filmet, de annyira, hogy még három (!) nagymonológot is kapott. Igaz, alakítása pazar, csak éppen a többiek kárára. Az apuka egész konkrétan egy biodíszlet, aki elvileg a racionalitásért felel, azonban ehhez igen kevés eszközt kap. Az idősebbik gyerekről nagyjából annyit tudunk meg, hogy szeret füvezni, a húga meg egyszerűen fura, de olyan mértékben, hogy nem is értem miért nem járatták pszichológushoz. Ja mert az természetes, emberi viselkedés lett volna, bocsánat.

Utóbbi „bakiktól” egyszerűen hemzseg a film. A legfájóbb, hogy a játékidő közepén történik egy kifejezetten meglepő és egyben tragikus fordulat, mely a valóságban tönkretehetne egy családot, ezek a lények azonban az egész szituációt úgy kezelik, mint mondjuk egy értékes váza összetörését, de még a környezetük is! Nem a szereplőkben lejátszódó érzelmekről van szó (bár az se tökéletes), hanem az egyszerű formaságokról, melyeknek fenn kellene tartaniuk a látszatot, hogy létező, lélegző világba nyerhetünk betekintést és nem csak egy szépen megkomponált filmet néznénk.

Igen, elismerem, hogy a színészek odatették magukat, még ha a többség alig jutott szóhoz, ahogyan a kivitelezés minden technikai részlete előtt is meghajlok. Mi több, még a narratíva is meg tud lepni, bár a végén már annyira alárendelnek mindent a cselekmény zökkenőmentes előrehaladásának, hogy az már kifejezetten kínos, ám a filmvégi katarzis még így is összejön. Mindezek ellenére azonban nem tud magával rántani és igazából túl sok olyan emlékezetes pillanatot vagy momentumot sem tud felmutatni, ami az Örökséget a klasszikusokká közé emelné.

Szerintem: 

Hazai bemutató: 2018. június 7.

Hazai forgalmazó: Vertigo Média



A Te véleményed is számít!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

%d blogger ezt szereti: