Nem vagyok sorozatgyilkos kritika

Home » Nem vagyok sorozatgyilkos kritika

Nem vagyok sorozatgyilkos kritika

Nem vagyok sorozatgyilkos kritika
A Babadook után ismét egy olyan horror került a hazai mozikba, mely már amúgy két éve debütált a tengerentúlon, de annyi baj legyen, hiszen ez még mindig jobb választásnak bizonyul, mint a sokkal frissebb, ám annál rosszabb Felelsz vagy mersz. A Nem vagyok sorozatgyilkos ráadásul az itthon is népszerű Dan Wells azonos című regényének adaptációja, szóval a hazai könyvmolyok is örülhetnek. (Igaz, jómagam a könyvet nem olvastam, szóval nem tudom, hogy tényleg örülhetnek-e majd a rajongók.)



A történet abszolút tinédzser főszereplőnkre, John Wayne Cleaver-re (Max Records) koncentrál, aki diagnosztizált szociopata, azaz érzelmi sivárságban szenved és még a sorozatgyilkosokra jellemző tulajdonságokkal is rendelkezik. Állapotát fokozza, hogy szülei elváltak és a széteső családjának segít be a hullaházas vállalkozásba. Mondhatni a srác egy puskaporos hordó, aki bármikor berobbanhat és mészárlásba kezdhet. Szegény fiú mindezt tudja is magáról, de saját szabályainak hála próbálja sötét gondolatait féken tartani. Erre nem feltűnik piciny városkájában egy igazi sorozatgyilkos?
Nem vagyok sorozatgyilkos kritika
Már az alapfelállás is izgalmas, de mindezt sikerült fokozni az egyedi történetvezetéssel. Pontosabban maga a narratíva kifejezetten lineáris, de ahelyett, hogy az egész film a gyilkos kilétének felfedése körül forogna, inkább annak megértésére és leleplezésére szán energiát, megspékelve egy nagy adag jellemfejlődéssel is. Mert igen, a lepel hamar lehull és igen, meglepő is a negatív főszereplő személye, de annál izgalmasabb cserébe az, hogy hősünk mit kezd ezzel az információval. Figyelembe véve, hogy egy olyan fiatalról van szó, akinek másképp forognak az agyában a kerekek.

Utóbbi tulajdonságát fontos is szem előtt tartani, mert ezzel megmagyarázható, hogy bár a cselekmény a jelenben játszódik, hősünknek miért nincs például okostelefonja és miért a könyvtárba megy az internet használata helyett. Mert egy szociopatának nincsenek szociális igényei! (És még a család is csóró, na.) Ennek köszönhetően (is) pedig a film simán hozza a ’80-as évek horrorjának a hangulatát, már csak azért is, mert úgy tűnik, hogy ebben a térségben az emberekhez még nem ért az utóbbi 30 év divatja és az autók között se látni túl sok hibridet vagy bármit, ami emlékeztetne minket a jelenkorra.
Nem vagyok sorozatgyilkos kritika
Egyébként már maga a másik főszereplő, Christopher Lloyd jelenléte is kellemes nosztalgiát ébreszt az emberben, ki egy nagyon hálás szerepkörben mutathatja meg, hogy van még benne tehetség és nem csak a Piranha-filmekben tud haknizni.

Mindez a retro hangulatú és zsánerhez méltó zenével, a hideg, fehér képi világgal vegyítve, az eredmény egy bizsergető hangulatú, fogós atmoszféra, melyet a leheletfinom fekete humor koronáz meg. A film tempója közepes, nem siet, de nem is ad helyet felesleges töltelékjeleneteknek. Vér pedig akad kellő mennyiségben, a boncolásokon túl még egy-két belezés is belefért, vagyis a 18-as karika ezúttal abszolút jogos.

Ugyanakkor minden pozitívuma ellenére sokszor mégis azt érezni, hogy a film meghátrálásra kényszerül és bizonyos, képzeletbeli határokat már nem lép át. Ezt leszámítva mégis csak egy sajátos jellegű horrorról van szó, mely alatt nem lehet unatkozni. Reméljük egyszer majd a folytatást, a Szörnyeteg urat is vászonra viszik, mert ezek után azt is megnézném.

Szerintem: 

Hazai bemutató: 2018. június 28.

Hazai forgalmazó: Pannonia Entertainment



A Te véleményed is számít!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

%d blogger ezt szereti: