Sodródás kritika

Home » Sodródás kritika

Sodródás kritika

Sodródás kritika
Az emberi teljesítőképesség határa, mind fizikai, mind pszichés értelemben sokak érdeklődésére számot tartó téma; legyen szó könyvről, vagy filmről. Baltasar Kormákurt másodszorra ihlette meg egy „fantasztikus történet”, amikor valaki kibírta a kibírhatatlannak gondoltat. Három éve az 1995-ös Everest-tragédiát vitte mozivászonra, idén pedig a 41 napig, egy gyakorlatilag hasznavehetetlenné törött vitorláson sodródó Tami Oldham (Shailene Woodley) történetéből forgatott filmet. Az eredmény 2015-ben és most is a legjobb indulattal is felemásra sikerült. A rendezőről nagyon nehéz elhinni, hogy annak idején az ő keze alól került ki a Reykjavík 101. A telt multiplexek ígérete minden bizonnyal kecsegtetőbb számára, mint a nézőkkel foghíjasan feltöltött művészmoziké. Valahol érthető. Nem az a probléma, hogy egy rendező közönségfilmet szeretne csinálni, hiszen ebben a kategóriában is léteznek színvonalas alkotások. De a Sodródás pont nem ilyen.

Tami, a nyolcvanas években játszódó „igaz történeten alapuló” film főhősnője Tahitire érkezik, ahol megismerkedik Richarddal (Sam Claflin). A két fiatal egymásba szeret és közösen indulnak egy vitorlásútra a festői szigetről a messzi San Diegoba. Azonban egy félelmetes erejű hurrikán miatt a hajó szétroncsolódik és a férfi súlyosan megsérül. Taminak pedig egymagának kell megmenteni saját magát és vőlegényét is.
Sodródás kritika
A film több dolog miatt sem működik, az ember nem igazán tudja átérezni mindazt a testi-lelki szenvedést és gigászi küzdelmet, ami ténylegesen lezajlott, lezajlhatott ebben a végletekig kiélezett szituációban. Fájdalmasan hiányzik a hús-vér ember, aki akár mi is lehetnénk, akivel egy mozi erejéig azonosulni tudnánk. Tami inkább afféle szimbólum, de annak is félresikerült. A Szabadság és a Vadság megtestesítője lenne a rendező szándéka szerint. Sokszor nagyon szájbarágós módon üzenik ezt nekünk. A lány utazgat a nagyvilágban, szörfözik a vad hullámokon és tíz méter magas sziklákról ugrik le a vízbe. Richard pedig folyamatosan ismételgeti, (ne)hogy (a néző elől elsikkadjon az „információ”)Te olyan különleges vagy. Olyan vad vagy és szabad”. (Amúgy A galaxis útikalauz stopposoknak Ford Perfectje szerint az emberek minduntalan megállapítanak nyilvánvaló dolgokat. Az idetévedt űrlény szerint ennek talán az lehet az oka, hogy ha a homo sapiens nem beszélne folyamatosan, akkor összenőne a szája. A hipotézis a Sodródás közben is gyakran eszembe jutott, amikor a szereplők a kelleténél jóval gyakrabban kommentáltak nagyon nyilvánvaló dolgokat. „Hallucináltam! Hallucináltam!” „A vitorla most elsodródik!” stb.)

Richardról nem sokat tudunk meg, a leginkább érdekfeszítő kérdés vele kapcsolatban, az hogy miből van fedezete életmódjára. Róla annyit lehet tudni, hogy a vitorlásával járja a világot és ha olyanja van, akkor kiköt a legközelebb eső egzotikus szigeten. A főszereplők közötti lángoló érzelmek bemutatása pedig annyira gagyira sikeredett, hogy én érzetem magamat kínosnak ezeknél a részeknél. A két fiatal egymást átkarolva izzadságszagú jópofizásokkal múlatják az időt, közben pedig erőltetetten kacarásznak. Taminak még azután is van egy fantasztikus, „feszültségoldó” poénja, miután megtudja: kedvese édesanyja öngyilkos lett, mikor a fiú még csak hétéves volt. Persze a szerelem nem fenékig tejfel, megvan a konfliktus is. Annyira műbalhé, hogy le sem írom. Azért azt megjegyzem, hogy „az erős és szabad” nő a jelenetben leginkább egy óvodásnak tűnik akitől a szülei megtagadták a hőn áhított nyelvfestős nyalókát.
Sodródás kritika
A lényeg viszont mégiscsak a bárkit felőrlő helyzeten lenne: az ember küzdelmén a természet kegyetlen erőivel. Az Everestben Kormákur a maga hatásvadász módján azért mégiscsak elhitette a nézővel, hogy a sérülékeny, a hegyekhez képest apró szereplők valami emberfelettivel néznek szembe. Itt még ez sem sikerült, a képi világból szinte teljesen hiányzik az óceán végtelenségének és a fullasztó egyedüllétnek az érzékeltetése. A szörnyűségek megjelenítése inkább a testi szenvedés, az éhezés, az ellátatlan sebek bemutatásával történik. Vagyis történne, mert nem feltétlenül jön át a nézőnek az üzenet. Ennek oka kereshető a rosszul megírt karakterekben, vagy abban, hogy ennek a történet-, vagy gondolati szálnak nincs íve, nincsenek benne fokozatok.

Igazságtalanok lennék a rendezővel, ha azt mondanánk, hogy könnyű dolga volt. Közel másfél hónap magányt és (hol kétségbe esett, hol reménykedő) várakozást a semmi közepén nehéz megfilmesíteni. Persze ettől még nem lesz jó a Sodródás. De azt el kell ismerni, hogy Kormákur nagy fába vágta a fejszéjét, így sok minden megmagyarázható. Az viszont nem a megbocsátható kategória, hogy a „18. fok északi hosszúság”, mint helymeghatározás, elhangzik a filmben. Bár ez lehet a fordító hibája is, akinek régen volt az a földrajz óra és kiment a fejéből: hosszúságból csak keleti és nyugati van.

Szerintem: 

Hazai bemutató: 2018. július 5.

Hazai forgalmazó: Freeman Film

A Te véleményed is számít!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

%d blogger ezt szereti: