Nem vagyok boszorkány kritika

Home » Nem vagyok boszorkány kritika

Nem vagyok boszorkány kritika

By |2018-11-03T13:09:47+00:002018 augusztus 26th|Categories: Kritika|Tags: , , , , |0 Comments

Nem vagyok boszorkány kritika
Fekete-Afrika távoli és idegen világa nagyjából ismeretlen az európai ember számára. Nagyszámú országról beszélünk, amikor kimondjuk ezt a földrajzi fogalmat, de mégis összemosódnak bennünk ezek az államok. Hol olyan pozitív asszociációink vannak velük kapcsolatban, mint az élet örömétől kicsattanó, mosolygó törzsi táncosok és megannyi egzotikus állat. Hol kifejezetten negatív dolgok jutnak eszünkbe, mint az analfabetizmus, vagy a legkülönfélébb járványok. Már ezért is öröm, hogy a Nem vagyok boszorkány című film eljutott a hazai mozikba, hiszen Afrikában játszódó történet, amit egy afrikai rendező (Rungano Nyoni) alkotott. A számos értékkel bíró, de messze nem tökéletes film talán kicsit közelebb hozza számunkra ezt a távoli világot. Úgy, hogy közben egy általános emberi jelenségről, a közösségből való kitaszítottságról, a megbélyegzettségről mesél.



A napjainkban játszódó történetben a kilencéves Shulát (Maggie Mulubwa) boszorkánysággal vádolják meg egy kis zambiai falu lakói. A kislánynak választania kell: betagozódik a társadalomtól elszigetelten élő boszorkányközösségbe, vagy kecskévé változik. Shula dönt, „beáll” a többi „boszorkány” közé. Az egyik helyi hivatalnok, Banda úr (Henry B.J. Phiri) megpróbál hasznot hajtani a kislányból (és a rettenetesen babonás emberekből egyaránt.)

A forgatókönyvet is jegyző rendezőnő saját elmondása szerint a kiszolgáltatottság és a szabadság témakörében jegyzetelt le rövid jeleneteket. Majd úgy döntött, filmet készít ezekből a „szösszenetekből”, a helyszínnek pedig a szülőhazájában és más afrikai országokban még létező boszorkánytelepeket teszi meg. Az alkotás legnagyobb (és talán egyetlen) hibája valószínűleg pont a „születési körülményekből” következik. A történet nem igazán halad semerre, senkinek nem fejlődik a jelleme és nincs egy gondolati szál, amire fel lehetne húzni az eseményeket. Kétségtelenül van eleje és van vége, de a közbülső jeleneteket, (kis túlzással) szinte akármilyen sorrendben össze lehetett volna állítani. Ez sajnos nagyon sokat ront A Nem vagyok boszorkány nézhetőségén.
Nem vagyok boszorkány kritika
A filmet végtelenül érdekessé, a maga groteszk módján még humorossá is teszi, az a mód ahogy a törzsi babonák, az ostoba hiedelmek keverednek a XXI. századdal. Shulának egy (tisztességesnek korántsem mondható) bírósági tárgyalásnak csúfolt eljáráson kellene varázsereje segítségével megnevezni egy tolvajt. A kislány mobiltelefonon kér segítséget egy másik „boszorkánytól”. De ugyanilyen emlékezetes a TV-show-ban a varázserejű „boszorkánytojásoknak” reklámot csináló Banda úr, vagy a mágikus porait rózsaszín műanyagflakonokban tároló sámán. Nevethetünk ezeken de mi, európaiak sem vagyunk jobbak. A szárazságtól eltikkadt fehér geológus is esőtáncot rendel magának. Nyugati gondolkodása csak a felháborodásban nyilvánul meg, hogy a szolgáltatás részeként nem mondják meg neki a felüdülést hozó zápor kezdetének pontos időpontját.

Elsősorban gondolatisága miatt érdemes végignézni a filmet, hiszen átérezhetően és rendkívül érzékenyen mutatja be a társadalom alatt lévő, abból valami miatt kilökött emberek helyzetét. (A téma drámaiságát tovább fokozza, hogy a főhős gyerek.) A kitaszítottsághoz nem kell jól alátámasztott indok, elég ha valaki kicsit furcsa, kicsit nem tudnak mit kezdeni vele. Ennyi elég ahhoz, hogy meginduljon az abszurdba hajló vádaskodás. (Az a rész, amikor a falusiak bepanaszolják Shulát a rendőrségen, a Gyalog Galopp egy klasszikus jelenetét juttatta azonnal az eszembe. „Engem gyíkká változtatott. De már elmúlt”)
Nem vagyok boszorkány kritika
A kitaszított csoport izolálva él a társadalomtól, fizikai kényelmetlenségek és nélkülözés mellett, de talán már maguk sem akarnak visszatérni az emberek közé, hiszen tudják: ebben az esetben számtalan inzultussal kellene szembenézniük. Senki nem törődik azzal, milyen a sorsuk; teljes mértékben kihasználhatóak és ki is használják őket, Banda úr földjén kell robotolniuk. Alapvető jogaik betartásával senki nem törődik, legszembeötlőbb az, hogy Shulának az iskola csak elérhetetlen álom, pedig elvileg a törvényben lefektetett joga lenne az oktatás. (Az áhított intézményben egy fél napot tölthet. Számomra ezek a képsorok voltak talán a legerősebb részei a filmnek. Az „iskola” – nagyjából két majomkenyérfa közé kihelyezett padokból áll – tanulói olyan gyerekekből tevődnek össze, akik nemkívánatosak a társadalomban. Albínók, testileg, vagy szellemileg sérültek.) A megbélyegzett csoport már azért sem tud kilépni a helyzetéből, mert elhisz, magáévá tesz, tudományosodva interorizál egy teljesen hazug képzetet: ha a hátukra kötött, őket fogva tartó szalagot elvágnák, akkor kecskévé változnának. Afrika nagyon-nagyon messze van, de ha arra gondolunk, hogy a hajléktalanok, vagy az intézményekben élő szellemi sérültek milyen körülmények között élnek hazánkban, akkor talán nem tűnik olyan távolinak a filmben lefestett világ.

Szerintem: 

Hazai bemutató: 2018. augusztus 16.

Hazai forgalmazó: magyarhangya




A Te véleményed is számít!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

%d blogger ezt szereti: