A jelenés kritika

Home » A jelenés kritika

A jelenés kritika

By |2018-11-14T13:01:40+00:002018 szeptember 11th|Categories: Kritika|Tags: , , , , , , |0 Comments

A jelenés kritika
„Emlékeim kútja itt harminc évet elnyelt / Véle vagyok újra, megyünk a Szent-hegyre/ Vonszolódó lelkek, jön föl a szegénység /Hurcolja mindenki lelke sötétségét / Jő a horda, jő a hegyre, test és lélek föntre vágy/ Azt reméli, elveszíti minden kínját, bánatát/ Bénák, sánták, vakok várják, égi mester, tégy csodát / Lent a létet tönkretették, lent már bírják nem tovább / Íme, az ember, ennyi, lásd, nem képes már tenni mást…”



A kevéssé ismert, Tolcsvay László és Müller Péter nevével fémjelzett Mária evangéliumában tömeg özönlik fel egy oromra, hogy találkozhassanak az észérveken túlival, az irracionálissal, a varázslattal. A mindig is szakrális helynek számító hegycsúcsokra napjainkban is rengetegen érkeznek, hogy közelebb legyenek az égiekhez, legyen szó Fatimáról, Csíksomlyóról, vagy Medugorjéról. Xavier Giannol filmjének helyszíne (egy dél-francia városka), a felsorolt helyekhez hasonlóan, Szűz Mária megjelenésről válik híressé. Hívek áradata vándorol a szentnek kikiáltott helyoldalba. Modern zarándokokhoz méltóan Gore Tex bakancsot viselnek, kívánságaikat pedig rózsaszín post-itekre írják fel, de az örök és kiirthatatlan emberi érzés mozgatja őket: a csodákba vetett hit. A francia rendező Müllerhez nagyon hasonlóan, de kevésbé sötét tónussal fogalmazza meg, hogy az irracionális iránti vágy mennyire alapvető és természetes szükséglete az embernek.

A jelenés főhőse, Jacques Mayano, oknyomozó újságíró (Vincent Lindon). A hadszíntérről tudósító, egy barátját ott elvesztő és ezért borzalmas lelkiállapotban lévő zsurnaliszta különös felkérést kap. A Vatikán azzal bízza meg, hogy részese egy bizottságnak, amely a tizenéves Anna (Galatéa Bellugi) látomásainak igazságtartalmát hivatott kivizsgálni. Az újságíró megérkezik a hívők által szabályosan elárasztott faluba és ezzel kezdetét veszi a nyomozás és vele párhuzamban egy különleges belső utazás. Senki se várjon banális történetet, az embereket fondorlatos módon becsapó egyházról, de az is csalódni fog, aki valamiféle katolikus propagandafilmre vágyik. A Tökéletlen hang rendezője sokkal érzékenyebb és bölcsebb annál, mintsem tanmesét gyártson. Az alkotás nem ítélkezik, mentes minden klisétől és távolról sem szájbarágós. Csak mesélni szeretne nekünk. Nem másról, mint az örök emberi természetről és arról a felső hatalomról, ami nem biztos, hogy létezik, de mindenképp vágyunk a létezésére.
A jelenés kritika
Xavier Giannol filmje közel két és fél órás. Ez ne riasszon el senkit, az igényesre kicsit is fogékony nézőnek nem okoz gondot a meglehetősen hosszú játékidő. A jelenés minden perce izgalmas. Különösen az Anna vízióit vizsgáló bizottság munkája van részletesen bemutatva. (A rendező még azt is megengedi magának, hogy a vatikáni irattárban vizsgálódó Jacques tolmács bevonásával diskurál a kizárólag olaszul beszélő levéltárossal. Pedig egyáltalán nem lett volna zavaró, vagy hiteltelen egy franciául is tudó szakember a pápai archívumban.) A néző egy idő után rádöbben: a testület működése azért rendkívüli izgalmas, azért érdemes minden kis mozzanatát követni, mert az irracionálist próbálja racionalizálni. Xavier Giannol papjai nem a Dan Brown -féle gonosz összeesküvők. Józan emberek, akik az igazságot akarják tudni és tudományos igényességgel törekszenek annak feltárására. Csak éppen az alap, amire ezt a szakszerű várat építik mélyen abszurd.

Vincent Lindon nagyszerű művészként van számon tartva, nemrég Cannes-ban a legjobb színész díját nyerte el. Ha úgy vesszük, A jelenésben hozza a tőle elvárt kötelezőt: nagyot alakít. Csodálatosan jeleníti meg a traumán átesett, de ettől még céltudatos, az igazságot mindenképp tudni akaró érzékeny figurát. De ami a leginkább ámulatba ejtő, az Galatéa Bellug alakítása. Anna árvaházban nőtt fel, szüleit nem ismerte, vallásos nevelést nem kapott. Tizenévesen „tért meg Istenhez”. Könnyen lehetne feltételezni róla (és Jacques sokáig ezt feltételezi), hogy egy szeretetéhes kislány, aki figyelemre és elismerése vágyik. De Galatéa Bellug hamar meggyőz minket arról, hogy Anna sokkal több ennél és leginkább őszinte, mély hite teszi különlegessé. Nehéz elfelejteni, azt a jelenetet, amiben a fiatal lány először jelenik meg. A hívekkel megtömött templomba vonul be. Egyik pillanatban egy naiv, szeretetreméltó, de megriadt kislánynak tűnik, a másik pillanatban meg a pszichopatát látja benne a néző. Egyszerre szelíd és nyugtalanító. Egy biztos: aki megnézi A jelenést, az nehezen szabadul majd a színésznő szuggesztív tekintetétől.

A néző Jacques szemén keresztül látja az állítólagos csodából (elsősorban erkölcsileg) profitáló hármast: Annát, Borrodine atyát (Patrick d’Assumçao) és Anton Meyer atyát (Anatole Taubmann). Az utóbbi a hitből üzletet csináló egyházi ember remekbe szabott figurája. A karakter nem túl eredeti, viszont feltétlenül szükséges a történetvezetés szempontjából. A főhős kezdetben sarkos véleménnyel van a másik két szereplőről is, de közben rájön mennyivel többek, mint hívő embereket akarva-akaratlanul átejtő, bigott katolikusok. A jelenés zsenialitása pont abban rejlik, hogy végig lebegteti: talán ez a leegyszerűsített vélemény tökéletesen megállja a helyét, de ebben az esetben is olyan sok más gondolat, motiváció és érzés dolgozik Annában és a ferences szerzetesben, hogy ténykedésük mégiscsak tiszteletre méltó és szerethető.
A jelenés kritika
A jelenés című film abban sem hazudtolja meg önmagát, hogy az egyik központi szereplő oknyomozó újságíró. A játékidő felénél a kitűnő szimatú publicista megérzi, hogy valami nem stimmel a történetben. A mély gondolatiságú filmben nagyon jól illeszkednek a valóban izgalmas nyomozós jelenetek. Különösen úgy, hogy érezzük: Jacques nem csupán konkrét, múltbeli történéseket akar megtudni, hanem saját lelkében is rendet szeretne a tények feltárása által. És ott van Anna, aki egyre megtörtebb, egyre kevésbé tudja magára vállalni mindazt, ami Szűz Mária kiválasztottjának kötelessége. A fiatal lány őrlődik, miközben a fokozatosan lelki társává váló Jacques minden erőfeszítésével azon van, hogy megtudja: mégis pontosan mi az a teher, amit a lány magára vállalt, és amiről nem beszélhet senkinek.

A jelenés elején feltűnik egy Szűz Mária ikon. A szíriai keresztények egyike mutatja a közel-keleti polgárháborús övezetből tudósító Jacquesnek és fotós kollégájának, hogy a szentkép szemét kilőtték. A fényképész megörökíti a jelenetet. Ez az egyik utolsó, ha nem a legutolsó képe. Nem sokkal a történetek után életét veszti egy robbantásban. Az újságíró beleroppan barátja elvesztésébe, begubózik otthonába és abból csak az a bizonyos Vatikánból érkező felkérés mozdítja ki. A film vége felé van egy másik jelenet. A főszereplő a nyomozás során meglátogat egy családot. Besétál a teljesen hétköznapi francia família hétköznapi otthonába és az első, amit meglát, az a szétlőtt szemű Mária-ikon. A háziak elmondják, hogy egy katonaként is szolgált orosz fiatalembertől kapták. Vagyis létezik racionális magyarázat, hogy került oda Szíriából az oltárkép. De mégiscsak megdöbbentő, hogy pont oda és pont akkor, hogy Jacques is láthassa. Ha akarjuk, akkor van az eseményre észszerű magyarázat, de felfoghatjuk csodaként is. Mert – ahogy a filmben is elhangzik – a hit elsősorban döntés kérdése. Xavier Giannol nem ad tanácsot, vagy támpontot, hogy a néző mit válasszon. De abban mindenképpen segít, hogy megtanuljuk tisztelni mások elhatározását.

Szerintem:

Hazai bemutató: 2018. augusztus 30.

Hazai forgalmazó: Vertigo Média


A Te véleményed is számít!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

%d blogger ezt szereti: