Az utolsó pogány király kritika

Home » Az utolsó pogány király kritika

Az utolsó pogány király kritika

By |2018-09-18T08:06:31+00:002018 szeptember 18th|Categories: Kritika|Tags: , , , , , , , |0 Comments

Az utolsó pogány király kritika
Egyetlen történelmi film felé sem elvárás (József Attila után szabadon), hogy valódi legyen. Elég, ha igaz. Nem kell szigorúan ragaszkodnia a történelmi tényekhez, ha amúgy értékekkel bíró alkotás. Roel Reine Az utolsó pogány király című nagyívűnek szánt filmje se nem igaz, se nem valódi. Nem mond semmi bölcset, vagy érdekeset, nem kínál olyan szereplőket, akikkel azonosulni tudnánk és még nem is izgalmas. Ezek után csak bosszantó adalék, hogy az alkotók a legcsekélyebb szinten sem ismerik a kort, amibe a történetet helyezték. Kapunk valami borzasztóan rossz „A rettenthetetlen” – utánérzést. Mindennek tetejében a rendező képes volt százhatvan, ismétlem: százhatvan percnyire nyújtania mindenféle élvezeti értéket mellőző filmjét.


A VII-VIII. században játszódó történet főhőse Redbad (Gijs Naber) a pogány frízek királya, akiről nagyjából semmit nem tud a történelem tudománya (és amit tud, annak a nagy részét a Karoling dinasztiához köthető, nem elfogulatlan krónikások műveiből tudja), így kitűnően alkalmas figura arra, hogy egy forgatókönyvíró fantáziája elszaladhasson vele kapcsolatban. Mondjuk jó lett volna, ha ez a forgatókönyvíró legalább öt perc erejéig kikéri valakinek a véleményét, akinek a kora-középkori germán világról való tudása túlmutat azon, hogy látta Thort valamelyik Marvel-produkcióban. Akkor talán nem történik meg, hogy a szereplők nem korabeli, hanem századokkal később használatos haditechnika segítségével küldik át egymást a Valhallába. De egyéb nagyon zavaró momentumok is feltűnnek azoknak, akik legalább kettessel átcsúsznának a történelem érettségin. A teljesség igénye nélkül emelnék ki párat.

Martell Károlyt, mint korának az egyik (ha nem a) legnagyobb formátumú hadvezéreként tartja számon a történelem. Tény, hogy ennek ellenére vereséget szenvedett Redbad-től. De azért nem kellene úgy ábrázolni, mint valami egybites gondolkodású úthengert, aki minden stratégia nélkül halad előre és mindent megtámad, ami a szeme elé kerül. Hogy miért? Csak. Mert ő ilyen. Az már csupán hab a tortán, hogy a Köln melletti csatában (mármint a filmben) olyan csekély számban vettek részt statiszták, hogy ahhoz csak a Koltay Gábor-féle Honfoglalás fogható.
Az utolsó pogány király kritika
Szintén nagyon zavaró tényező, hogy a XXI. századi metoopíszífeminista vonalnak megfelelve a germán törzsek női tagjai minden téren egyenjogúak, mintha ott és akkor tényleg létezett volna a gender-mennyország. Természetesen a csatába is együtt vonulnak a két nem tagjai. (Nem, mint a gonosz, keresztény hitre tért frankoknál.) Témába vágva ajánlom Georges Duby A lovag, a nő és a pap címet viselő színvonalas és érdekes munkáját. Az olvasmányos mű százhatvan perc alatt nagyjából átfutható, és sokkal érdekesebb és hasznosabb, mint Az utolsó pogány király, ráadásul (a filmmel ellentétben) az agyvérzés veszélyének sem tesszük ki magunkat a fogyasztásával. Viccen kívül: a francia történész nagyon jól bemutatja, hogy a germán törzsek kereszténnyé válása relatíve mekkora előrelépést hozott nőjogi szempontból. És most a frízeknek tulajdonított nagyon magas szintű csillagászati és matematikai ismeretekről pedig már ne is beszéljünk!

Ami viszont még fájóbb: a szereplők egyáltalán nem úgy viselkednek, és nem úgy beszélnek, mintha a középkor hajnalán élnének, hanem mintha kortársaink lennének Már ez is elég baj, de sajnos ez csak a probléma töredéke. Teljesen egydimenziós jellemek, ráadásul a viselkedésük arra enged következtetni, hogy lábon hordták ki az agyhalált. Redbad például hősies. Ennyi és nem több. Bátor, tisztességes, tele van szeretettel, ráadásul már a VII. században ráeszmél arra, hogy a más kultúra iránti nyitottság és a szerelmi házasság mennyire fontos dolgok, de természetesen tesz arra, hogy ki milyen társadalmi rétegben született. Hősünk tudomást szerez arról, hogy hőn szeretett nővérét, Sindét (Britte Lagcher) feleségül akarják kényszeríteni Martell Károlyhoz (Tibo Vandenborre). gondolkodás nélkül lóra pattant, hogy megakadályozza a gyalázatot. Imádott neje, Frea (Loes Haverkort – aki amúgy maga kérte férjül a fríz vezért, hiszen ez olyan természetes volt akkoriban) vele tart. Szerető szülőkként magukkal viszik a veszélyes vállalkozásra pár hónapos kisbabájukat. A hű és bátor asszony apja, a dán király mosolyogva, sok szerencsét kívánva engedi útjára lányát és unokáját (hangsúlyozom: egy idős király az utolsó életben lévő leszármazottait) az esküdt ellenségei földjére.
Az utolsó pogány király kritika
A párocska és a nőre szikszalagozott gyermek megérkezik Martell Károlyék jól őrzött erődítményéhez. A gondos anyuka a várárok mellett dúsan tenyésző papsajtok közé rejti csecsemőjét, majd beosonnak a várba, hogy a több száz fős várkatonaság ellenében megakadályozzák a szertartást. Ezek után a néző már azon sem akad fent, hogy ez idő alatt az erőd mélyén a gonosz Martell Károly a szintén gonosz Bonifác püspökkel (Egbert Jan Weeber) keresztelés címén éppen azon ügyeskednek, hogy kicentizzék a leendő ara vízbefojtását. Mert ez már csak így szokás. Végre nyélbe ütnek egy politikailag igencsak indokolt házasságot, amin háború és béke nagy kérdései múlnak. Ilyen esetben azon szoktak kísérletezni, hogy az ország sorsának zálogaként ott lévő nő tüdőkapacitása elég-e arra, hogy három percet töltsön a víz alatt. Ha nem, akkor megy a levesbe, aztán háborúzunk megint pár évet. Nyilvánvaló, nem?

Martell Károly egyetlen tulajdonsággal rendelkezik. Mérhetetlenül gonosz. Bonifác püspök, összetettebb jellem. Ő gonosz és ostoba. Az általuk uralt területeket arról lehet felismerni, hogy bármerre nézünk, akasztgatnak, vagy emberek torkát vágják át. Mert a sötét középkor ilyen. Aki nem hülye, az tudja, hogy a felvilágosodásig, minimum bokáig, de inkább térdig jártunk a vérben. A Gyalog-Galoppban mindenütt karóba húzott emberek voltak a háttérben, de ott a fekete humorukat élték ki az alkotók. Itt sajnos komolyan gondolták.

Pedig a rendező valami nagyon-nagyon nagyot, heorikusat, szívbe markolót és drámait szándékozott alkotni. Szerette volna, ha mi, nézők minden egyes pillanatban tudatosítjuk magunkban: vérzivataros idők emberfeletti hősei sorsfordító tetteket hajtanak végre. Átlagban percenként háromszor, de inkább négyszer kapunk valami nagyon magvasnak és bölcsnek, vagy legalábbis hatásosnak szánt mondást. A háttérben minduntalan a drámai hatást fokozni kívánó zene szól. Ennek hiányában a tenger morajlik félelmeteset, de legkevesebb, hogy egy vércse vijjog. A szereplők kimerevített, elszántan néző arcát is milliószor megcsodálhatjuk premier plánban. A felsorolt eszköztár legkésőbb egy óra múlva csömört okoz, így még hosszabbnak tűnik az amúgy is végtelenített játékidő. Részemről túléltem, de mindenki mást óva intenék attól, hogy akármelyik mozit száz méterre is megközelítse, amikor éppen Az utolsó pogány királyt játsszák.

Szerintem:

Hazai bemutató: 2018. szeptember 6.

Hazai forgalmazó: Vertigo Média


A Te véleményed is számít!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

%d blogger ezt szereti: