Utoya, július 22. kritika

Home » Utoya, július 22. kritika

Utoya, július 22. kritika

Utoya július 22. kritika
A filmipar már jó régóta komolyan veszi azt a mondást, miszerint „az élet a legnagyobb forgatókönyvíró”, így előszeretettel nyúl megtörtént esetekhez, legyen szó akár paranormális jelenségnek vélt esetről, vagy egy olyan fegyvervásárlási botrányról, mint aminek a Haverok fegyverben alapsztoriját adta. A filmkészítőknek azonban sokkal nehezebb a dolguk, ha egy igazi kegyetlen tragédiát kell vászonra vinniük, nem véletlen, hogy nem minden esetben nyúlnak hozzá, pedig az utóbbi kb. öt év terrorcselekményei adnának hozzá bőven alapanyagot.

A norvég Utoya, július 22. sem azonnal, hanem hét évvel a mészárlás után készült el és talán megérte rá várni. (Attól most tekintsünk el, hogy az amerikaiak már egy évvel később piacra dobták az ezzel foglalkozó művet, de annak már az előzetes is kegyeletsértően ocsmány gagyi.) Mint ismeretes, 2011-ben Anders Behring Breivik robbantást végzett Oslóban, majd amíg a hatóságok azzal foglalkoztak, addig szép csendben elment a piciny, Utoya nevű szigetre, ahol éppen a baloldali norvég Munkáspárt fiataljai fesztiváloztak és egy gépfegyverrel elkezdett vadászni rájuk. A szigeten történő ámokfutása mintegy 72 percen át tartott, melynek eredményeképpen összesen 77 embert ölt meg.

Mint az sejthető, a téma kicsit sem könnyű, egy rossz arányérzékkel nagyon könnyen lehet belőle egyfajta áldozat-pornót forgatni, ahol végig azt nézzük, ahogyan egymást után halnak meg az emberek. Másfél órán keresztül ilyet nézni maga a kulturális szadizmus. A témához a legközelebb álló filmes darab talán a 2004-es Elefánt, mely a coloradói gimis mészárlást dolgozta fel, csak éppen túlságosan is sterilen, érzelmek nélkül. Szerencsére azonban a rendező, Erik Poppe (A király választása) inkább egy fiktív cselekménysorozatot mutat be egy átlagos lánnyal az élen, így végig csak az ő megpróbáltatásait láthatjuk. Tegyük hozzá gyorsan, hogy a végeredmény még így sem könnyen fogyasztható, kifejezetten súlyos darab.

Kaja (az abszolút elsőfilmes Andrea Berntzen) egy hétköznapi fiatal lány, akinek a terrortámadáskor az első gondolata, hogy megkeresse a káoszban a kishúgát, akitől már a film elején elszakadt. A történet nagyjából ennyi is, és bár tudjuk, hogy mi lesz a végkifejlet, de azért van min izgulni bőven: Kaja túléli? Megtalálja a húgát? Ő életben lesz még? Egy „hagyományos” filmnél persze még ez is kevés lenne, de a szubjektív, vágás nélküli kamerafelvételnek hála a néző abszolút bele tudja magát élni az eseményekbe.
Utoya július 22. kritika
Nehéz visszaadni azt, hogy mitől is működik igazán a feszültségkeltés, mert hát objektíven nézve nem nagyon kellene működnie: amatőr színészek, nincs zene, a gyilkost sőt még az öldöklést is alig látni, pusztán a lövéseket lehet hallani. Cserébe azonban minden egyes dörrenés hatásos. A fentiek mindegyike (manírok nélküli színészek, egy snitt, egy kamera, zene nélküliség, minimalizmus) tesz ki egyfajta hiperrealista ábrázolásmódot, mely nyomasztóan élethűvé teszi a cselekményeket és mivel mindvégig bennünk van, hogy mindez tényleg megtörtént, az ember szíve is összeszorul. Főleg, hogy ez nem Hollywood, egyik karakter fejében se fordul meg, hogy majd „levadássza” a tettest, itt csak elbújni vagy futni lehetett, de igazából a sziget mérete miatt nem voltak jó döntések e téren, maximum szerencsések. Ez az igazi tragédia.

Természetesen azért a halál is jelen van a vásznon, de nagyon finoman került annak érzékeltetése az egyik szereplő agóniájától kezdve egészen a tömegmészárlásig. Mondhatni megvan a sokk egyenesen arányosan növekvő íve. Mindazonáltal minden olyan jelenet, amelyben párbeszéd zajlik, feleslegesen túlnyújtott, az elsőnél ráadásul még kifejezetten amatőrnek is hat, ahogy a kamera a szereplőkről oda-vissza vándorol, mert hát a sátorban kevés volt a hely. Illetve a keretes szerkezetet adó „magyarázó” szövegeken is lehetett volna mit csiszolni.

Ezek persze apróságok, a lényegen mit sem változtatnak, hogy ez egy kellő alázattal rendelkező dráma, mely képes az embert kizökkenteni a napi rutinból. Most láttam először, de nem Utoyára!

Szerintem: 

Hazai bemutató: 2018. szeptember 27.

Hazai forgalmazó: Vertigo Média

A Te véleményed is számít!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

%d blogger ezt szereti: