Napszállta kritika

Home » Napszállta kritika

Napszállta kritika

By |2018-11-03T13:04:06+00:002018 október 17th|Categories: Kritika|Tags: , , , , , , , , , |0 Comments

Napszállta kritika
Nemes Jeles László
filmjének címe valaminek a végére, az egykor tündöklő korszak hanyatlására, vagy inkább rothadására utal. A fiatal rendező a Saul fiával túlzás nélkül berobbant a világ köztudtába. A tengernyi nosztalgiával övezett Monarchia utolsó időszakában játszódó film (a hasonlóságok ellenére) nem tud úgy működni, mint az Oscar díjjal is elismert Holokauszt-dráma. A Napszállta (két és fél órás játékideje ellenére) nézhető, sőt élvezhető film, atmoszférateremtésben nagyon erős, de a katarzis elmarad, időnként zavaros és képtelen olyan mélyen a csontjainkba hatolni, mint a Saul fia. Nehéz és fájó kimondani, de Nemes Jeles László új filmje csalódást okozott.

Leiter Írisz (Jakab Juli) sok évnyi trieszti tartózkodás után tér vissza a századelő nyüzsgő Budapestjére. Abban a kalapszalonban szeretne munkát vállalni, ami egykoron szüleié volt. Az új tulajdonos, Brill úr (Vlad Ivanov) udvariasan és valamiféle tisztelettel fogadja, de egyértelműen érzékelteti, hogy nem örül feltűnésének, természetesen munkát sem ad neki. Elejtett félmondatokból Írisz rájön, hogy a családja és a szalon körül valami titok lappang, valamit takargatnak előle és az egész világ elől. Nyomozásba kezd, aminek során feltárul előtte a békebeli elit gondosan a színfalak mögé pakolt, romlott élete.



Nemes Jeles átemelte új alkotásába a Saul fiából ismert képi elemet. A főszereplő szinte testközelből követve van, a kamera minduntalan Írisz arcát, vagy tarkóját mutatja, sokszor szinte centikről. A három évvel ezelőtt bemutatott, Oscar-díjas alkotásban remekül működött a módszer, szinte a klausztrofóbia érzetét keltette. A Napszálltában viszont képtelen ilyen fokú hatást elérni. Leginkább azért, mert Saul egy azonosulható, és ezzel egyben szinte szimbólum-szerű figura. A legborzalmasabb embertelenségben létezni kényszerülő és ehhez a túlélésért alkalmazkodó férfiban egy ponton újra felfénylik a humánum. Írisz viszont nem képvisel semmi általánosan emberit, semmi önmagán túlmutatót. (Ráadásul nem olyan figura, akivel azonosulni tudnánk. De erről később bővebben.) Képtelen úgy uralni és megtölteni a teret, mint Röhrig Géza. A fiatal lány ”kamerával való követése” nem zavaró, nem rossz megoldás, csak némiképpen felesleges, igazából nem tesz hozzá a filmélményhez.

A Napszállta fő szála tehát egy nyomozás. Ennek kidolgozása egyszerre nagyszerű és kevéssé nagyszerű. Maga a történet, az eltitkolt bűnök mibenléte izgalmas, hihető, az igazság lassan és jól felépítetten, érdekfeszítő tempóval bontakozik ki. A nézőben növekszik az adrenalin, önkéntelenül is kattog az agya és kombinál. A végén pedig nem csalódik, valóban húsba vágónak érzi a leleplezést. Egy mesterien kialakított, titokzatos atmoszféra épül ki, szinte köd lengi be az egész filmet. Annak ellenére, hogy időnként zavaró elemek kerülnek elő, a rejtélyesség átfordul logikátlanságba, vagy éppen eröltettségbe. Néha (szinte toposz-szerűen) a semmiből felbukkan egy új szereplő, kiejt a száján egy félmondatot, amiből egyértelmű, hogy az illető tud valamit, majd eltűnik a sötét éjszakában. A rendező iránti tisztelettel mondom, de egy idő után már leginkább nevetségesnek, szinte paródiaszerűnek érezzük ezeket a jeleneteket. Ehhez járul hozzá, hogy a történeti szál sokszor zavaros, nehéz minden részletet követni és elhelyezni az események sorozatában. Nem a szájbarágósság hiányát szeretném számon kérni, hanem a követhetőségét és az átláthatóságét, hiszen zavaró amikor a nézőben folyamatosan ott az érzés, hogy nem értett valamit, amit a rendező szándéka szerint most értenie kellett volna.

Írisz elhelyezése a szociális térben, a többi emberhez való kapcsolódásának bemutatása is felemásra sikerült. A lány amolyan magányos hős, segítője nem, vagy csak ideig-óráig akad az egyre idegőrlőbb kutatás során. Magára hagyatottságát jól érzékelteti a képi világ, a vissza-vissza térőn hatalmas tömegbenmásokkal mindennemű kapcsolódás nélkül jelen lévő nő erős hatást kelt a nézőben. Viszont sok helyzet van, ahol Írisznek indokolt lenne kérdezni, megszólalni, valamiféle kapcsolatot teremtenie másokkal. (Legégetőbb példák azok a jelenetek, amikor valaki tudtára adja, hogy tisztában van az általa feltárni kívántakkal. Ilyenkor Írisz nem egyszer csak hallgat és nem kérdez semmit.) Ezzel összekapcsolva: a mások felé való minimálisra szorított kommunikáció sokszor valamiféle erkölcsi érzéketlenségnek tűnik. Például olyan helyzetben, amikor figyelmeztetni kellene valakit a veszélyre. De olyan is van, amikor valamiféle, bármilyen gesztusban kifejezett morális elhatárolódást várnánk tőle bizonyos „gonosz” szereplők felé, de ez nem történik meg. Az alkotók szándéka szerinti magányosság érzékeltetése néha abba csap át, hogy a főszereplő némiképp autisztikus figurának tűnik. Épp ezért a néző nem igazán tud azonosulni a karakterrel, merő képtelenség eggyé válni vele.

A képi világ viszont elkápráztató, magába szippantja a nézőt. A mindennél több nosztalgiával övezett világ megjelenítése lenyűgöző. De nem csupán esztétikai szempontból figyelemreméltó a látvány, hanem a színeknek, a napsütésnek és a sötétségnek kifejező ereje van, sokszor mintegy aláhúzza azt, ami a filmvásznon látható. Ezért és más erényeiért egyértelműen érdemes megnézni a Napszálltát. Viszont ne keressük benne azt az elementáris és semmihez nem fogható élményt, amit a Saul fia megtekintése közben éreztünk, mert akkor egész biztosan csalódni fogunk.

Szerintem: 

Hazai forgalmazó: Mozinet

Hazai bemutató: 2018. szeptember 27.






A Te véleményed is számít!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

%d blogger ezt szereti: