Dumbó kritika
Tim Burton
és Guy Ritchie karrierje sokban hasonlít: mindketten saját stílussal rendelkeznek, melyet sosem féltek újra és újra felhasználni filmjeikben, egészen addig, amíg az ki nem fulladt egy-egy grandiózusnak szánt franchise első részénél (lásd a Vándorsólyom kisasszonyt és az Artúr királyt). Most pedig mindketten egy-egy élőszereplős Disney-mesétől várják a megváltást. Csakhogy míg a sajtó és a közösségi oldalak minden Aladdin-képkockára ugranak, hogy szétcincálják, addig szegény Dumbóval kapcsolatban valami iszonyatosan nagy a közöny, ami valahol nem is akkora nagy csoda.



Rajzfilmet készíteni azért lehet hálás feladat, mert a korlátok minimálisak, csak arra kell ügyelni, hogy a célzott korosztálynak emészthető legyen, és ennek megfelelően a fantáziát olyan szinten szabadjára lehet engedni, hogy a mese ellentmondhat minden természeti törvénynek, azaz az állatok beszélhetnek, vagy akár egy féltonnás lényként repülhetnek az aránytalanul nagy füleikkel – minden belefér. Ha azonban ezeket a mesebeli motívumokat kivonjuk természetes közegükből, az animáció világából, majd áthelyezzük a „valóságba”, akkor a néző igénye is megváltozhat, sokkal racionálisabbá válhat.
Dumbó kritika
Talán sokan megfeledkeztek rólad, de mielőtt a Disney megrészegült volna a Hamupipőke váratlan sikere láttán, már megpróbálkoztak egyszer saját rajzfilmjük élőszereplős változatával, ez volt a 101 kiskutya, mely kifejezetten jól is sikerült. A koncepció ugyanaz maradt, ám az állatok immáron nem szavakkal, hanem sokkal hihetőbben, mégis mesebelien kommunikáltak egymással. Mondhatni sikerült megteremteni azt a kényes egyensúlyt, amely befogadhatóvá tette a művet.

Tim Burtonnek se kell kétszer mondani, hogy legyen nyers és kemény egy mesében, emlékezzünk csak a saját Alice Csodaországban-verziójára, melyben kibökték egy kisegér szemét – nem éppen gyermekeknek való látvány. A Dumbóban pedig még tíz perc sem telik el, de már szembetaláljuk magunkat egy háború veteránnal, kinek fél akarja odalett a harctéren, és közben azt is megtudjuk, hogy két gyermekének az anyját a spanyolnátha vitte el. 1919-et írunk, a vándorcirkuszok kora leágazóban és ezt a Medici-fivérek társulata is érzi, a felemelkedést pedig egy újszülött elefánt jelentheti, mely ugye nyugati-kultúrkörökben még ma is szenzációnak számít.

Dumbó kritikaVeszteség, gyász, nélkülözés, mindez egy olyan mesében, melynek az a hívószava, hogy repül benne egy elefánt, azaz a kemény rögvalóság szembetalálja magát a megmagyarázhatatlan fantasztikummal. Mert hiába a valóságos, létező környezet, Dumbó különleges képességére nem kapunk racionális választ, melyet igazából senki nem is akar megtudni, csak elfogadják, hogy van ilyen, mintha ez nem lenne nagyobb szenzáció egy kétfejű szamárnál. Cserébe legalább az állatok nem beszélnek egymással, így szegény cirkuszi egérke ezúttal csak egy cameót kapott, nem szöveges szerepet.

De rendben, ne legyünk szívtelenek, elvégre ez csak egy mese, engedjük ezt el. Csakhogy ez az a mese, ami nem biztos, hogy gyermekeknek való. A már említett felvezetésen túl a 112 perces játékidő nagy része csupa fájdalom, megalázás, és kín, melyet ugyan próbálnak egy-egy poénnal feloldani, ám a mérleg így sincs kiegyenlítve. Szerencsétlen Dumbó jó, ha kétszer boldog az egész film alatt, szeme legtöbbször rettegést, félelmet és mély fájdalmat mutat. Akárhányszor ránéz az ember, összeszorul a szíve, kegyetlenség ilyet tenni az egyszeri nézővel, aki csak egy könnyed mesére ül be.
Dumbó kritika
Kivitelezése ugyan pazar és látványos, a zenét talán egy Burton-film esetében el se kell mondanom, hogy ki szerezte, a színészek pedig hozzák a kötelezőt, még ha Danny DeVito porondmesterén kívül mindenki más egydimenziós sablonfigura. Mégis, pont azok a dolgok hiányoznak belőle, amelyek a mesét mesévé teszik. A Dumbónak van ugyan szíve, csak az sebzett, fájdalommal teli, amire nem biztos, hogy a kisebb gyerekek fel vannak rá készülve. Ugyanakkor 14 év felett miért is érdekelne bárkit is egy repülő elefánt? Ez a film tényleg elképesztően sötét, nyoma sincs a Disney-könnyedségének, még akkor sem, ha a befejezésnél kimaxolták a happy end fogalmát. Azt viszont elismerem, hogy a rendező remek fricskát mutatott munkaadójának a rideg, megalomán „Álomország” bemutatásával, melyre tekintve nem lehet egyszerűen nem a Disney Worldre asszociálni

Összességében a Dumbó, filmnek egész jó, mesének viszont nem igazán. Most már csak az a kérdés, hogy ki is a célcsoport? Kinek kellhet egy ilyen élmény?

Szerintem:

Hazai bemutató: 2019. március 28.

Hazai forgalmazó: Fórum Hungary
Film adatlap:
Mafab
Kritikus Tömeg
IMDb
RT