Colette kritika
Keira Knightley megint kosztümbe bújik, és bemutatja egy erős nő történetét. Legújabb filmje igaz történeten alapul: valahogy így indult be az egyik leghíresebb francia írónő karrierje.

Sidonie-Gabrielle Colette-et Franciaország legnagyobb írónőjének tartják. Több mint 20 regénye jelent meg, és már az első sorozata, a Claudine, annyira népszerű lett, hogy az egész országot felbolygatta. Éppen csak erről jó ideig senki sem tudott: első történetei férje, Henry Gauthier-Villars, azaz „Willy” írói álneve alatt jelentek meg, és emiatt mindenki neki tulajdonította ezeket az írásokat. Néhány év után Colette azonban besokallt, és a sajátjának követelte alkotásait. Wash Westmoreland rendező legújabb filmje ezt a néhány évet dolgozza fel, egy viharos, bonyolult kapcsolatot és egy erős személyiség kialakulását megmutatva.



Colette (Keira Knightley) és Willy (Dominic West) kapcsolata sok tekintetben bántalmazónak hat, ahol a férfi elnyomja a nőt, és mindig arra igyekszik terelni, ahol neki szüksége van rá: íróvá, pénzkeresővé, idollá alakítja át attól függően, mikor mivel tudja kielégíteni az igényeit. A néző könnyedén megutálhatja, és sok mindenért hibáztathatja az önző, esendő, beképzelt, hedonista férfit, azonban a történet nem ennyire egyszerű. Willy azzal párhuzamosan, hogy saját szájízére igyekszik formálni a nőt, és abból húz hasznot, amiből csak tud, bele is vezeti őt egy új világba, támogatja leszbikus tapasztalatszerzését (miközben profitál is belőle…), és segít megkeresni az írói hangját. Colette-nek át kell élnie ezeket az éveket ahhoz, hogy kiforrjon és megerősödjön a személyisége. Az általa írt coming of age Claudine-történetekkel és azokkal a tapasztalatokkal párhuzamosan, amiket Willy mellett él át, ő is felnő, és rátalál saját magára, közben pedig írói karrierjét és későbbi életét is megalapozza. (Ez persze önmagában nem teszi szimpatikussá a férjét.) Keira Knightley és Dominic West minden profizmusára szükség van ahhoz, hogy ezt a bonyolult és sokszor meghökkentő kapcsolatot hitelesen megjelenítsék.

A komplex személyiségek és a tehetséges színészek mellett az elbeszélői mód meglehetősen mindennapi: pontosan olyan, mint a többi kosztümös filmé. Lágyan átjárja a klasszikus zene, hogy aztán néhány jelenetben az érzelmi zaklatottságot alátámasztandó drámaian felerősödjön, időről-időre pedig néhány másodpercre random csendéletszerű snitteket mutogatnak.

Mindent összevetve a filmet érdemes megnézni, mert az ember elgondolkozhat olyan kérdéseken, minthogy: hol végződöm én, és hol kezdődik Ő; hogyan formálhat át egy erőteljes kapcsolat; és hogyan fordíthatom a javamra azokat a nem mindig pozitív tapasztalatokat, amik érnek. Ráadásul biztosan utána olvasol majd Colette életének is!

Szerintem:

Hazai bemutató: 2019. március 21.

Hazai forgalmazó: Vertigo Média