Kedvencek temetője kritika
Stehpen Kingre ismételten felfigyelt Hollywood, köszönhetően az Az elképesztő sikerének, így most sorban kerülnek elő az újabb és újabb adaptációk mindenféle platformra, lásd pl. a Bilincsben Netflix általi feldolgozását, a Végítélet és a Mr. Mercedes sorozatokat, vagy a megbukott Setét torony mozis próbálkozását. Talán utóbbi kudarca inthette óvatosságra azokat a producereket, akik pénzt invesztáltak a legújabb King-projektbe, a Kedvencek temetője ismételt adaptálásába (régebbi hazai könyves kiadását „Állattemető” címen tessék keresni). Mert hát 1989-ben jól ment, akkor a mai technikával most biztos még jobb lesz! Hááát…



A történet első felén az alkotók meglepő módon nemhogy nem változtattak semmi lényegeset az 1989-es verzióhoz képest, de még a könyvhöz sokkal hűbbek is maradtak! Ezúttal is megkapjuk a boldog, idilli családot, akik azért költöztek az erdő mélyére, hogy az orvos apuka sokkal többet lehessen együtt feleségével és két gyermekével. Az optimizmusát a családfőnek még az sem töri le, hogy a telekkel együtt járt a környék kisállattemetője is, ami számomra olyan mint az elefánt, azaz szép-szép, de otthonra azért nem kellene. A boldogságot hamar beárnyékolja egy egyetemista srác halála, aki ezután időnként látomás formájában meglátogatja derék dokinkat, és ez az, ami emlékeim szerint kimaradt a korábbi filmváltozatból, pedig a szellem jelenléte igencsak „hangulatos”.

Mint az ismert, a gondok szegény macska, Church halálával kezdődnek, akit végül nem oda temetik el, ahová kellene, hanem egy tiltott helyre és persze jól fel is támad a csacska kandúr. Innentől viszont már ezen a ponton bele lehet kötni olyan apróságokba, hogy szegény cicát legonoszozzák, mert megkarmolja a gazdit, amikor az egy nagyobb szőrgubancot tép ki belőle, vagy mert egy agonizáló madarat visz a szülők ágyába. Most komolyan, mi ezen olyan meglepő? Ilyen a legtöbb macska, nem kellene ettől rögtön kétségbe esni!
Kedvencek temetője kritika
No de a Kedvencek temetője című film közepén végre megtörténik a tragédia, ám ezúttal a hároméves öcsi helyett a kilenc éves lányka lesz az áldozat és ezzel sajnos meredeken le is zuhan a film színvonala, pedig egészen eddig a pontig ígéretesnek tűnt jóformán minden. Tudom, hogy az alkotók már előre magyarázkodtak a cselekmény ilyen jellegű változtatása miatt, ám ez senkit nem érdekel, hiszen a feltámadt kislány nem csak hogy beszél, de minden egyes megszólalása röhejesebb az eggyel korábbinál, amire a hazai szinkron még rá is tett egy lapáttal. Értem én, hogy papíron több a lehetőség egy kilencévesben, mint hároméban, ha horrorisztikus elemek kihasználásáról van szó, csakhogy ezeknek itt egyáltalán nincs foganatjuk.

Kár, mert a kivitelezés több mint korrekt: az operatőri munka kifinomult, kellően sötét és hideg, a hanghatások is hatásosak, ahogyan a három felnőtt színész munkájára sem lehet sok panasz (Jason Clarke, Amy Seimetz, John Lithgow), csak hát tényleg az van, hogy az utolsó 20 percet már nem lehet megállni röhögés nélkül, bármennyire is drámainak szánták a lezárást. Egynek azért meg lehet nézni, mert még így is nézhetőbb, mint manapság sok mozis horror, viszont akkor inkább már a Mi még egyszer.

Szerintem:

Hazai bemutató: 2019. április 4.

Hazai forgalmazó: UIP-Duna
Nézd meg a film adatlapját