Csodapark kritika
„A szimbólum egy fogalmat megjelenítő alak, tárgy, jel vagy jelsorozat. Ez lehet egy tárgy, növény, állat rajza vagy képe, amit egy fogalom megjelenítésére használunk. Erre ránézve a mögötte álló fogalomra gondolunk. Ez a kapcsolat a hagyomány vagy hasonlatosság alapján jön létre, és az adott kultúra része.  A szimbólum egyúttal az antropológia és a pszichoanalízis kulcsfogalma is.”
A számunkra talán elsősorban irodalomból ismeretes kifejezés nemigen jutott egyiküknek sem eszébe, amikor kisgyerekként mesét olvastak nekünk. Pedig a nálam okosabban egyöntetű véleménye szerint ezek a történetek önmagukon túlmutató jelentéssel bírnak, amolyan képes és közérthető világmagyarázatok a gyerekek (és nem csupán a gyerekek) számára. A „modern kor termékének” számító rajzfilmek is sokszor tele vannak szimbólumokkal, az is előfordulhat, hogy bonyolult lelki történéseket próbálnak ezen nyelven elmagyarázni, érthetővé tenni a fiatalabb korosztály számára. Ennek a műfajnak a kiemelkedően sikerült darabja volt a négy éve készült Agymanók. A most moziba kerülő Csodapark egy olyan lelki élményt próbál szimbolikusan megjeleníteni, ami sokunknak okozhat szorongató perceket. És nem csupán tizennyolc éven alul.



Egy fontos előrebocsátás: a Csodapark előzetese valamelyest félrevezető, egy nagyon fontos momentum maradt ki belőle, mégpedig a főszereplő kislány anyukájának megbetegedése. A kis June boldog és felhőtlen életet él szerető szüleivel az egyik amerikai kertvárosban. Együtt találják ki és építik meg a Csodaparknak nevezett álomvilágot. Az élénk fantáziájú kislány élete teljesen felborul, amikor kiderül, hogy anyukája súlyos beteg és kórházba kerül. June felszámolja a Csodaparkot, napjait immár nem a színes fantáziavilág építése foglalja le, hanem a mélységes aggódás és félelem a szülei iránt. Ám egy nap, az erdőben (mesék szimbolikáját kicsit is ismerők itt cseppet sem lepődnek meg) eltévedve szembe találja magát a megelevenedett Csodaországgal, amiről úgy gondolta: csak a fantáziájában létezik. (És ott is csak egyre kopva.) Ám a mesés világ bajban van. Egy hatalmas, sötét felhő jelent meg felette, a parkban lakó bájos kis plüssmajmok zombivá változtak, és egyre másra rombolják Csodaországot, a pozdorjává tört darabjait pedig a fekete felhőbe dobják. (Zombiktól nem kell frászt kapni. Alapvetően inkább viccesek ezek a kis lények, mintsem ijesztőek, a fiamnak ők tetszettek a legjobban az egész filmből.) June összefog az általa teremtett világ bujkálva élő őreivel, hogy együtt megfékezzék a gonosz erőket és Csodaország ismét a régi fényében tündököljön.
Csodapark
Gyerekszemszögből összefoglalva a Csodapark szerethető és élvezhető alkotás. Kedves, és bájos történet, tele érzelmekkel. Sokszor elérzékenyíti az ember, de persze tele van nevetéssel, a fantáziavilág pedig különösen látványos. Persze a szülők egy része könnyen (és igazából joggal) húzhatja a száját, hogy tömény giccs köszön vissza a mozivászonról, de a gyerekek jóval megengedőbbek ebből a szempontból.  A „mögöttes értelem” viszont egy olyan dologról szól, amit gyakran nekünk felnőttekének is nagyon nehéz megfogalmazni magunkban: a félelem és a szorongás személyiségre gyakorolt romboló hatásáról. Arról a sötét felhőről, ami nem egyszer a mi egünkön is uralkodik, és csak szívja magába a sok színt és csodát. A Csodapark ezen kívül még egy fontos témát érint: a betegséget, az elmúlást. Ám ebbe inkább csupán belekap, a rendezők a felületen simogatták a témát. Nem voltak annyira bátrak, mint a kis June, aki legyőzve félelmét belesétált a Csodaparkját pusztító felhőbe.

Szerintem:

Hazai bemutató: 2019. április 17.
Hazai forgalmazó: UIP-Duna Film
Olvass még több animációs filmről!
A film adatlapja