Egy nő fogságban kritika
Tuza-Ritter Bernadett
Egy nő fogságban című filmje a modernkori rabszolgaság jelenségét mutatja be a történet „főszereplője”, Maris hétköznapjain keresztül. A történet egy főiskolai feladat témájából (Egy ember egy napja), nőtte ki magát és formálódott egész estés filmmé. Az ötvenes évei elején járó Maris modernkori rabszolgaként él olyan embereknél, akik folyamatos fizikai és lelki terror alatt tartják, megfosztják identitásától (új nevet adnak neki), elvégeztetik vele a házimunkát és ingyen dolgoztatják egy gyárban (az ott megkeresett fizetését, az utolsó forintig elveszik tőle). Első hallásra a rabszolgaság jelensége idejétmúlt, de legalábbis harmadik világbeli problémának hangozhat az emberek számára, azonban a statisztikai adatok világosan mutatják, hogy korunk egyik égetően fontos problémájáról van szó, amely rohamosan terjed és korántsem csak a tőlünk távolabb eső, elmaradott országokat érinti.



Világszerte negyvenöt millióan, Európában több mint egy millióan, Magyarországon pedig a becslések szerint közel harminchatezren élik mindennapjaikat a modernkori rabszolgaság intézményében. Tavalyi adatok alapján a rabszolgák háromnegyede nő, a negyede pedig gyermek.  A film során kirajzolódik a nézőnek Maris rabszolgaként tengetett nem mindennapi élete, melyről a számok fényében ki kell mondani, hogy nagyon is mindennapi. Egy ember (Maris) egy napjában, közel negyvenöt millió ember napja koncentrálódik.

Bár már Till Attila rövidfilmje, a 2011-ben bemutatott Csicska is ráirányította a figyelmet a modernkori rabszolgaság intézményének jelenségére, ennek a bűncselekménynek a súlyos aktualitása és jelentősége még mindig nem ivódott be eléggé a köztudatba. Sok más nemzetközi fesztiválszereplés mellett a Sundance-re is beválogatott Egy nő fogságban erősségét többek között az adja, hogy a rendező, Tuza-Ritter Bernadett, teljesen testközelbe hozza a problémát. A filmben ugyan tudatosan nincsen megnevezve az a hely, ahol Marist fogva tartották (annyi derül ki, hogy Budapest közelében), mégis olyan érzést ébreszt a nézőben, hogy akár a szomszédban is megtörténhet egy hasonló eset. Ilyen súlyos és fontos jelenségek kapcsán felmerül a társadalom, illetve az egyén felelősségének kérdése is, amellyel kapcsolatban Marisnak szembesülnie kell azzal, hogy a különféle segítségre specializálódott társadalmi intézmények gyakorlatilag tehetetlenek: sem a rendőrök, sem a krízisközpontok sem más segélyszervezetek nem tudnak gyakorlatban segíteni neki, hogy kiléphessen rabszolgalétéből.

A rendező (kisebb–nagyobb megszakításokkal), közel másfél éven át rögzítette Maris rabszolgaként eltöltött mindennapjait, közvetlen módon a verbális és közvetett módon a fizikális megaláztatásait is. Dokumentumfilmek esetében sarkalatos kérdés, hogy a kamera mögött álló ember mennyire avatkozhat bele az eseményekbe. Tuza-Ritter dokumentumfilmjében a rendező nem marad kívülálló. Megfigyelő pozícióját és esztétikai távolságtartását részlegesen felszámolva Maris segítőjévé és barátjává válik. A forgatás során a rendező végig figyelt a fokozatosságra, hagyta, hogy a nő a saját tempójában nyíljon meg neki és fogadja őt bizalmába. A rendező állandóan tükröt tartott elé, amely folyamatos gondolkodásra késztette és emlékeztette a nőt arra, nem normális az, ahogyan bánnak vele.

A film képi világa rendkívül sokrétűen és gazdagon jeleníti meg Maris aktuális érzéseit, lelki rezdüléseit. Gyakran visszatérő, poétikus, lírai elemei lesznek a filmnek a tükröződő felületek és a nappal szemben elhelyezett kamera. Maris barázdált arcának tükröződése a vonatablak üvegén identitásválságának erőteljes kifejeződéseként értelmezhető. Ezt alátámaszthatja az is, hogy a tükröződő felületeket több alkalommal is a nő lelki vagy fizikai megaláztatása után láthatjuk. Akkor is abúzusnak van kitéve, amikor a rendező a nappal szemben helyezi el a kameráját és így rögzíti a bántalmazási jelenetet, illetve Maris erre adott reakcióját. A nap és a nappal szembeni képkompozíciók több filmben is szimbolizálják a szereplők életének egy- egy sorsfordító döntéshelyzetét, rámutatva, hogy életük fontos elágazásához érkeztek, dönteniük kell, merre tovább. A nap ebben a jelenetben is mintha a Marisban egyre markánsabban megfogalmazódó szökés gondolatát erősítené és tenné egyre inkább visszavonhatatlanná. A film során Maris szinte állandóan mozgásban van, vagy otthon, munka közben, vagy a munkahelyére történő utazás formájában. Ezt erőteljesen érzékeltetik a nő végtelenített vonat-útjai, amelyek gyökértelenítik őt, még hangsúlyosabbá téve elhagyatottságát és azt, hogy nincsen olyan statikus tér, amelyhez kötődne, egyedül talán csak a mozgásban lévő vonathoz, mivel az eltávolítja bántalmazóitól és közelebb viszi egykori szabad életéhez.

Kiemelkedő és fontos alkotás lett Tuza-Ritter Bernadett Egy nő fogságban című dokumentumfilmje, amellyel egy olyan súlyos, elhallgatott társadalmi problémára hívja fel a figyelmünket, ami jelenleg szinte egyáltalán nincs benne a köztudatba. Filmjében jól adagolva vegyíti a dokumentumfilmes, illetve játékfilmes megoldásokat, amely egy rendkívül kompakt, végig izgalmas moziélményt képes nyújtani a nézőknek. Tuza- Ritter és Maris, forgatás során szövődött bizalmi kapcsolatának kiépülése pedig szép ívet ad a történetnek, amelynek végén Marisnak sikerül feldolgoznia az őt ért traumát, és szabad emberként kialakítania életének következő fejezetét.

Szerintem:

Hazai bemutató: 2019. április 18.
Hazai forgalmazó: ELF Pictures
Olvass még magyar filmekről!
Nézd meg a film adatlapját!