Kilenc hónap háború kritika
Hétköznapi életünkben nem érezzük a jelét, de nem is olyan messze tőlünk, egy szomszédos országban háború dúl. (Vagyis talán nem ez a jó kifejezés. A tárgyalt filmet elnézve sokkal inkább valamiféle poshadás jut eszünkbe dúló harcok helyett. De erről kicsit később.) A Kárpátalján élő magyar fiúk pedig ugyanúgy megkapják a behívójukat, mint bárki más. (Nyelvtörvény és állampolgársági törvény ide vagy oda, ilyenkor ők is ugyanolyan állampolgárok, mint bárki más…) Csuja László dokumentumfilmjében egy beregszászi fiatalt, Janit és hozzátartozóit (édesanyját, illetve menyasszonyát) ismerhetjük meg. A huszonéves fiú – sok kortársához hasonlóan megkapja a behívóját.



A Kilenc hónap háború két, egymástól élesen elválasztható anyagból épül fel. Nagy Zágon kamerája rögzíti a szülővárosban, a bevonulás és az „eltáv” alatt történteket. A front eseményeiről Jani mobiljának kamerával felvett, elsősorban otthonra szánt üzenetei tudósítanak. Talán nem meglepő, de ezek utóbbiak meglehetősen rossz minőségű képi anyagok. Talán ezért is, de időben kisebb hányadát teszik ki a filmnek, ám gondolati-megértési szinten rendkívül sokat hozzá adnak a Kilenc hónap háborúhoz. A néző tényleg átérzi, a (tényleges összecsapásokat nélkülöző) harcok milyen szinten őrlik fel az ember idegrendszerét. Jani felvételeiben általában a kietlen pusztaság látszik, valahol a távolban sejteni lehet az orosz állásokat. Úgy tűnik: az ukrán hadsereg katonái alapvetően a fronton lévő bunkerekben vagy fedezékekben ülnek a szolgálati idő alatt. A felvételek tanúság alapján végtelenül idegőrlő, hosszúra nyúlt percekből áll minden nap. Vér vagy halál nincs az arcunkba tolva, de így is megrendítő az a jelenet, amikor Jani elmeséli, hogy az egyik bajtársa miképp vesztette életét mellette, tulajdonképpen egy harminc másodperces videó üzenetben benne foglaltatik a poszttraumás stressz összes tünete.Kilenc hónap háború kritika
Az otthon, Beregszászon játszódó részek már sokkal összetettebbek, a maguk sallangmentes módján drámaiak. Jani és családja (sznob nézőpontból szemlélve „egyszerű emberek”. Érzéseiket nem fogalmazzák meg stilizáltan, beszélgetéseik kerülik a kifinomultságot. (Legalábbis ha ezen azt értjük, amit az ötdiplomás, magasan kvalifikált, több generációs értelmiségi családokban kifinomultság alatt értenek.) Jani és édesanyja, Erzsi nagyon egyszerűen fejezik ki magukat. Saját érzéseiket, motivációjukat talán magukban sem fogalmazzák meg tisztán. Mégis egy hihetetlenül mély dráma rajzolódik ki előttünk, az egyetlen gyerekéhez végsőkig ragaszkodó és az ő elveszítésétől félő anya (és a helyzettől szenvedő fiú) tragédiája. Mert akármi történik, Jani el fogja hagyni a még életben lévő szülőjét. Ha visszajön a frontról élve, akkor is, hiszen ez esetben rövid idő kérdése és megházasodik. Természetesen Janinak sem könnyű, láthatóan nagyon szereti édesanyját, de ezzel párhuzamban időnként „sok” számára, amit otthon kap, közkeletű kifejezéssel élve az „idegeire megy” az anyja. (Privát vélemény, de a pesti Nagykörúton belül álló mozi közönségére rá is fért nagyon, hogy mély érzelmi drámát lássanak bolti eladókról és biztonsági őrökről. Meglehetősen jellegzetes volt látni és hallani, hogy a nevetéshez az már bőven elég volt az, amikor a képernyőn megjelent valaki suhogós melegítőbe és kinyúlt pólóba öltözve. Működésben a pavlovi reflex: jön a proli, röhögni kell.)

A Kilenc hónap háború mindenképpen azoknak a filmje, akik az „emberi oldalt” keresik az alkotásban, aki Kárpátalja magyarságáról vagy az orosz–ukrán konfliktusról szeretnének bővebben tájékozódni, információhoz vagy akár szubjektív értelmezéshez jutni, annak semmiképp nem való Csuja László dokumentumfilmje. Az alkotás (ami bőven alapanyagul szolgálhatna egy filmdrámának) elsősorban a magánéleti oldalra, a személyes átélésre koncentrál.

Szerintem:

Hazai bemutató: 2019. április 11.
Hazai forgalmazó:
Olvass még több magyar filmről!
A film adatlapja