Bosszúállók: Végjáték kritika
Hálátlan dolog egy olyan kaliberű filmről kritikát írni, mint a Bosszúállók: Végjáték, hiszen akit érdekel, azt még a leglehúzóbb írás sem fogja eltántorítani a megtekintésétől, elvégre a sztorira minden Marvel-rajongó kíváncsi, hiszen tavaly a Végtelen háború akkora cliffhangerrel ért véget, amekkorával korábban szinte semmi, leszámítva talán a Birodalom visszavág-ot. Jó, azért ne essünk túlzásokba, elvégre meglehetősen naivnak kell lenni ahhoz, hogy bárki is komolyan vehesse a meghalt hősök feltámaszthatatlanságát, amire még maga a gyártó stúdió sem vette a fáradtságot, hiszen az új Pókember-film hamarosan érkezik a mozikba, de már bejelentették a Fekete Párduc folytatását és egy harmadik Galaxis őrzőit is (bár utóbbinál tény, hogy lazán lehetne variálni a szereplőgárdát).



Szóval igen, Thanos győzött, a kezdeti búskomorságot azonban hamar felváltja a remény és a bosszúvágy, amelyre egy elég gyors reakció is érkezik. Az első húsz perc lendületes, dinamikus és magával ragadó, hogy aztán gyorsan kiosszon egy nagy pofont mind a hősöknek és a nézőknek: a remény meghalt, a halottak halottak maradnak. Ezt követően ugrunk öt évet előre az időben, a fájdalom azonban nem múlt el.

Sajnos a rendezői székekben ülő Russo-testvérek csak egy apró jelenetben mutatják meg az átlagember lelkiállapotát egy ilyen globális katasztrófa után, ahhoz pedig végképp nem elég merészek és tökösek, hogy ennél többet is mutassanak az így átalakult világból. Sőt, leszámítva pár elhagyatott házat, kívülről nézve minden maradt a régiben. Míg a hősök mindegyikére sokkhatással ért fel a genocídium, amiből jóformán egyikük se tudott felépülni, addig a világ többi részén mintha mi sem történt volna, mintha egy ilyen eset nem lenne hatással a geopolitikára, az emberi társadalmakra vagy a környezetre, mert hát azért csak el lehetne játszadozni a gondolattal, hogy 4 milliárd emberrel élhetőbb lenne ez a bolygó, nem? Sehol egy Thanost éltető politikus vagy vallási szekta, vagy hát ki tudja, mert mint írtam, semmit nem tudunk meg a világról.
Bosszúállók: Végjáték kritika
Ha a Végtelen háború Thanos filmje volt (és az volt), akkor a Végjáték a megmaradt hősöké. Mindenkinek jut kellő idő, hogy elmondhassa a fájdalmát, hogy lássuk lezárni a történetét, mert ez a Bosszúállók nem más, mint az elmúlt 10 év nagyívű lezárása. Grandiózus, drámai és pátosszal teli. Mert bár igen, a csapat talál még egy lehetőséget az elesettek visszahozására, amihez többfelé szakadnak, de ezekben a szerteágazó minisztorikban is inkább a dráma dukál és a néző azon vágyának kielégítése, hogy rég nem látott szereplőket viszontláthasson. Egyszerűen elképesztő mértékű szereplőgárdát vonultat fel a film, persze csak papíron, gyakorlatilag sokuk csak biodíszletként funkcionál, de hát három órába sem férhet bele mindenki.

Apropó, a játékidő igen-igen hosszú és sajnos a kanyarban sincs ennek a kitöltésével a Végtelen háborúéhoz vagy a Polgárháborúéhoz képest. Míg korábban tökéletes arányban volt a humor-dráma-akció szentháromság, addig itt olyan kb. 80 százalék drámát és 10-10 százaléknyi humort és akciót kapunk, utóbbit konkrétan egy csatajelent képezi, bár teszem hozzá rögtön, hogy ilyen gigászi küzdelmet talán még sose láthattunk, csak épp túlontúl rövid is ahhoz képest. A humor felét pedig popkulturális utalások teszik ki, alig akad egy valamirevaló helyzetkomikum.
Bosszúállók: Végjáték kritika
Sokan persze örömódákat fognak zengeni a filmről, amiért ennyire emberközeli lett, amiért képes volt háttérbe szorítani a csihi-puhit a karakterek kedvéért, csak kérdés, hogy megérte-e? Bevallom én egy kicsit csalódtam. Nem vagyok egy robbanásfetisiszta suttyó, de basszus mégiscsak egy olyan filmről beszélünk, aminek a szereplői eddig minden konfliktust erővel oldottak meg! Páncélruha, pajzs, pöröly, szuperképesség és miegymás csak azért, hogy a bánatukat hallgassuk? Hát… ízlések és pofonok. Mindenesetre ez a mű remek fegyver lesz azokkal a DC-fanokkal szemben, akik a mai napig képesek kapaszkodni a Batman Superman ellen „komolyságába”, hogy erre nem képes a Marvel – tessék, képes, még ha csak óvatosan is, biztonsági játékot játszva.

Az viszont mindenképp pozitívum, hogy ezúttal legalább a trailerek nem hazudtak, mert most tényleg sok-sok párbeszédre és annál kevesebb akcióra kell számítani. Látványosnak persze még így is az, unalmasnak sem merném nevezni, maximum laposabbnak az előzetes elvárásaimhoz képest, azokból pedig az eddigiek után kinek ne lenne? Ugyanakkor a nagy drámaiság jótékonyan lefedi a forgatókönyv kisebb-nagyobb hiányosságait, amelyek a film végére csúcsosodnak ki és hoznak magukkal egy pár megválaszolatlan kérdést, persze ezekkel a többség már nem fog törődni, mert a papírzsepijével fog küszködni.
Bosszúállók: Végjáték kritika
A legrosszabb mindenben azonban az, hogy ezzel a produkcióval véget ért egy korszak. Nem éreztem eufóriát, mint ahogyan tavaly a Végtelen háborút látva, inkább csak ürességet, hogy ennyi, innentől kezdve minden más MCU-alkotás az ismeretlenbe fog mutatni, nem pedig egy nagy egész része lesz, persze ki tudhatja ezt előre, majd úgyis meglátjuk. (Azért egy kis dühöt éreztem a végén, mert három óra játékidő után feleslegesen végigülni a stáblistát elég nagy szívás, azaz NINCS egy grátisz jelenet sem, tessék inkább azonnal rohanni a mosdóba, ahogyan nekem is tenni kellett volna.)

Szerintem:

Hazai bemutató: 2019. április 25.
Hazai forgalmazó: Fórum Hungary
Még több képregényfilm
Nézd meg a film adatlapját