A funtineli boszorkány kritika
A beteg magyar közállapotokat mi sem jellemzi jobban, minthogy egyes alkotók vagy irodalmi művek megítélése sokkal inkább politikai kérdés, mintsem irodalmi. Így járt egyetlen Nobel-díjas írónk, Kertész Imre. Az „ellenkező előjelű” szerzők közül talán Wass Albert neve a legismertebb. Világnézeti alapon szokták a „XX. század legnagyobb magyar regényírójaként” emlegetni, míg mások kényszeresen bizonygatják égbekiáltó tehetségtelenségét. Az előbbiek minden bizonnyal soha semmit sem olvastak Móricz Zsigmondtól, Szabó Magdától vagy Németh Lászlótól, az utóbbiak pedig – ha kézbe is vették-, akkor is az előítélet vastag és mindent eltorzító szemüvegén keresztül szemlélték A funtineli boszorkányt. Wass Albert talán leghíresebb regénye (pontosabban szólva regénytrilógiája) ha nem is tökéletes alkotás, de nagyon-nagyon szerethető mű. Poór István rendező mégis nagy fába vágta a fejszéjét, amikor úgy döntött, hogy – támogató hiányában saját költségből – filmet forgat a műből.


Nem csupán a meglehetősen szűk anyagi korlátok miatt (ami pár dologban erősen tetten érhető – de csupán technikai szempontból) hanem azért, mert a havasokban, az Urszu barlang melletti kunyhóban magára maradt kislány, Nuca (gyerekként Nagy Mira Zsuzsanna, felnőttként Ritziu Ilka-Krisztina alakítja) története három egész kötetet tesz ki. Ilyen hosszúságú olvasmányt úgy filmmé konvertálni hatalmas kihívás, hogy az eredeti történet sava-borsa megmaradjon, de eközben azért ne legyen zsúfolt sem a film. Ebben a tekintetben a rendező-forgatókönyvíró nagyon jól teljesített. A regény mindegyik valóban fontos mozzanata megjelenik a mozivásznon, de közben nem érezzük soknak vagy töménynek azt, amit látunk. Valóban a lényeg lett kiemelve. Azért itt mindenképpen le kell írni, hogy a film hossza bő három óra, vagyis maratoni távnak számít a maga kategóriájában, de ez ne tántorítson el senkit sem. A lassúbb és művészibb vonal kedvelői számára nem megerőltető végigülni a nagyjából kétszáz percet.

A film (és egyben a könyv) fordulatos, eseményekben gazdag története amolyan háttérként szolgál Nuca alakja mögé. A mű esszenciáját a főhősnő személye adja, aki magát a természetet szimbolizálja minden szerethetőségével, varázslatosságával és veszélyeivel együtt. Akárhova is veti a sors, mindig valahol az erdő mélyén, a helyek között van az otthona. (Legyen szó a pillangó által kijelölt kis kalyibáról vagy Éltető Gáspár vadászházikójáról.) Nagyon tud szeretni, nagyon tud önzetlenül adni, viszont ha igazságot kell tenni, akkor tud könyörtelen is lenni. Mindezt valami természetfeletti varázserővel teszi. Persze a kegyetlen, a csodákat és érzéseket nem tisztelő külvilág folyamatosan beleavatkozik a hegyen levő „felsőbb” világba. Hol egy, a törvényre vadul vigyázó erdőőr, hol a falusi pletykafészkek, hol pedig egy Krisztus tanítását csak névleg követő pap személyében. Mindeközben épül a vasút is, mintegy sebet vágva a havasok érintetlen erdejeiben. A filmben a varázslattal teli természet próbál ellenállni a haszonra törekvő civilizációval szemben. Wass Albert műve e miatt a vonal miatt szerethető mélységesen, és ezt Poór István filmje tökéletesen visszaadja. Mindezeket vastagon aláhúzzák a Kelemeni-havasokat és az Istenszéket mutató gyönyörű képek. (Már csak ezekért is érdemes végignézni a filmet.)

A funtineli boszorkány félig-meddig áll vagy bukik a főszereplő személyén, hiszen az egész történet az ő „varázserejére” épül. Számomra Ritziu Ilka-Krisztina teljesen hiteles volt a szerepben, és nem, csupán azért mert feltűnően szép nő, hanem valóban képes volt megjeleníteni azt a rengeteg arcot, színt és érzést, amit Nuca képvisel. (Bár biztos vagyok benne, hogy az időnkénti lassú, tagolt és elnyújtott hangon elmondott „varázslásai” egyeseknél ki fogják vágni a biztosítékot.) De a szereplők (nagyrészt erdélyi színészek) szinte kivétel nélkül nagyon hitelesen és átérezhetően formálják meg a rájuk osztott szerepet.

Viszont van valami zavaró és hiteltelen a könyvben, ami ugyanúgy visszaköszön a filmvászonról. Az érzéseikről alapvetően nagyon szépen, képekben beszélő szereplők (tanulatlan, de intelligens parasztemberek) időnként átmennek zavaró pátoszba, amikor a természet értékeiről vagy bármi egyébről beszélnek. „Megástam a sírt. Két lépésszer négy lépés. Ennyi egy ember” – meséli Nuca apja, és mi átérezzük a szeretett nőt elvesztő férfi minden keserűségét. De amikor az emberi lelkek lefele bukásának szomorúságáról polemizálnak a szereplők, akkor a néző feszeng és kínosan érzi magát. A forgatókönyvvel kapcsolatban még mindenképp érdemes megjegyezni, hogy belekerült néhány nagyon jó, pont megfelelően időzített poén. Nem sok, csak annyi, hogy jól álljon a filmnek.

A funtineli boszorkányt Magyarországon egyelőre csak a Klebelsberg Kultúrkúriában játszották. További vetítési időpontok egyelőre nincsenek. (Talán ide is be fog tolakodni a politikának az árnya, mint az a bizonyos vonat a Kelemeni-havasok közé.) Viszont a forgalmazás joga ott van a rendezőnél, ő minden bizonnyal tenni fog azért, hogy a magyar közönségnek még legyen alkalma látni a művet.

Szerintem: 

For privacy reasons YouTube needs your permission to be loaded.
I Accept