Ad Astra - Út a csillagokba
Az Ad Astra – Út a csillagokba egy szerzői film, ami valószínűleg csak egy nagyon szűk rétegnek fogja elnyerni a tetszését. Az alkotás rendkívül visszafogott, lassú folyású, egy karakterre koncentrál, nincs benne nagy csavar, nincs benne látványos akcióorgia és mindemellett még rendkívül melankolikus a hangulata is. Aki úgy ül be, hogy egy sci-fi blockbusterre vált jegyet az nagyot fog csalódni, mivel James Gray drámája sokkal közelebb áll a művészfilm műfajához, mint a klasszikus értelemben vett közönségfilméhez. A történet középpontjában az ismeretlen felfedezése áll, de ez nem egy fizikai hely, egy idegen faj, hanem az emberi lélek. Tudom ez eléggé közhelyesen hangzik, de a film tökéletesen bemutatja, hogy mi történik olyankor, mikor egy ember a saját testének börtönében él, és a külvilág felé semmit sem mutat ki abból a vívódásból, ami a lelke legmélyén zajlik. Pontosan emiatt a filozofikus jelleg miatt nehezen befogadható az Ad Astra, viszont aki szereti az egyedi hangulatú és elgondolkodtató sci-fiket annak szerintem nagyon fog tetszeni.



A történet középpontjában Roy McBride (Brad Pitt) űrhajós áll, akit egy ismeretlen eredetű energiahullám forrásának felkutatására kérnek fel. Hamar kiderül, hogy 30 éve eltűnt apja (Tommy Lee Jones) – akit eddig mindenki hallottnak hitt – valószínűleg életben van, és köze lehet a mélyűrből érkező, a földi életet is veszélyeztető energiahullámokhoz. Roy vállalja, hogy részt vesz abban a küldetésben, aminek célja, hogy felkutassák apjának tartózkodási helyét, és felvegyék vele a kapcsolatot. A hosszú űrutazás próbára teszi az addig mindig higgadt, és racionális férfi mentális tűrőképességét. Olyan dolgokkal kell szembenéznie, amiket eddig elfojtott magában, és amiről maga sem tudja, hogy egyáltalán képes lesz-e megbirkózni vele.

Az Ad Astra egy rendkívül nyomasztó film, lassan kúszik be az ember bőre alá az a végtelen fájdalom és szomorúság, amit a főszereplő magával cipel. Az űrbéli megpróbáltatások szinte eltörpülnek amellett , amit Roynak mentálisan el kell viselnie. A sci-fi műfaján belül ritkaságnak számít az ennyire karakterközpontú film, ahol nem maga az űrutazást számít, hanem a főhős belső motivációja, ami előre hajtja még akkor is, ha tudja, hogy a küldetésnek nem lehet pozitív kimenetele, és valószínűleg be fogja kebelezni a sötétség. Roy minden cselekedetét, befolyásolja apjával való kapcsolatának hiánya, sohasem engedhette meg magának,hogy haragudjon apjára amiért elhagyta őt, mivel Ő egy amerikai hős, aki életét adta a tudomány fejlődésének érdekében. Traumatizált személyiségének ez csak egy kis szelete, ami a hosszú űrutazás során fokozatosan felszínre tör, és lassan, de biztosan az őrület határára sodorja.
Ad Astra - Út a csillagokba
Bátran kijelenthetjük, hogy a 2019-es év Brad Pitt nagy visszatérésnek éve, mivel két olyan alakítást is le tett az asztalra, amivel a Golden Globe és Oscar mezőny közelébe kerülhet. A Volt egyszer egy… Hollywood laza figurájával szemben, az Ad Astra-ban egy sokkal visszafogottabb, érzékenyebb karaktert alakít. Belső monológokban ismerhetjük meg személyiségét, melyet markáns arcjátéka tesz még hangsúlyosabbá. Rendkívül jók azok a részek, ahol egy gépnek mondja el aktuális mentális állapotát, monoton hangon, teljesen érzelemmentesen, de a szemén viszont látszik, hogy legbelül valami eltört, amit már nem biztos hogy helyre lehet hozni. Pitt játéka rendkívül kifinomult, tökéletesen adja vissza Roy megtört karakterét, aki azt hiszi ismeri önmagát, és kifogásokat gyárt miért lett olyan, amilyen, ahelyett hogy szembe nézne a valósággal.

Van valami egészen zavarba ejtő szépség abban, ahogy az elhagyott fiú átutazza a galaxist, hogy találkozzon halottnak hitt apjával. Mindezt annak tudatában teszi, hogy tudja a végeredmény valószínűleg csalódás lesz. Ez egy egészen romantikus, balladába illő momentum: vállalni a sok szenvedést egy olyan dologért, ami a végén még több szenvedéssel és veszteséggel jár. Talán ezt emelném ki elsőnek az Ad Astra erényei közül, hogy mer szomorú lenni, és bemutatni azt, hogy az ember úgy készül a világűr meghódítására, hogy nem is ismeri igazán saját magát. Nem tudja mik a képességének határai, mi az amit még el tud viselni, és mi az ami már átlépi a lélek láthatatlan választóvonalát.
Ad Astra - Út a csillagokba
Talán hiányosságnak tűnhet, hogy nem írtam eddig a látványról, de úgy gondolom, hogy már az előzetesekből kiderült, hogy az Ad Astra egy gyönyörűen fényképezett és elképesztően látványos film. Az űr bemutatása nagyon jól fokozza a film amúgy is szuggesztív hangulatát, és az alkotóknak annyira jól sikerült megteremteni az igazi old school sci-fi hangulatot, hogy szinte libabőrőztem.

Szinte biztos vagyok benne, hogy az Ad Astra – Út a csillagokba című filmet, pár év múlva mind a közönség, mind a kritikusok máshogy fogják majd értékelni, és talán 10-20 év múlva már ott fogják emlegetni a kult sci-fik között. Viszont ami már most is biztos, hogy az én év végi toplistámban ott lesz a helye legjobb filmek között.

Szerintem:

Hazai bemutató: 2019. szeptember 19.
Hazai forgalmazó: Fórum Hungary