Anna
Luc Besson megöregedett, ez sajnos tény, ahogyan az is, hogy mindez kihat a rendezői képességeire is, mert hát nem mindenki lehet George Miller, aki 70 évesen hozta tető alá az utóbbi évtized legizgalmasabb akciófilmjét, a Mad Max negyedik részét. Besson korábban tele volt kreatív ötletekkel, most viszont kénytelen saját magától lopni. Ez már a Valerian és az ezer bolygó városánál is érezhető volt, de az Anna c. film esetén az ember nem tud egyszerűen másra asszociálni, mint a Nikita sekélyes, olcsó hollywoodi változatára.



A történet rémismerős: Annát, a család- és jövő nélküli fiatal és gyönyörű lányt beszervezni a titkosrendőrség, hogy bérgyilkos feladatokat lásson el. Ezúttal azonban a hírhedt KGB-ról van szó, ami akár izgalmas is lehetne, ha nem erről szólna a nem is olyan régen bemutatott Vörös veréb is, így jogos a kérdés, hogy egyáltalán milyen létjogosultsága is van ennek a műnek? Új élményt nem ad, cserébe viszont elvesz két órát annak az életéből, aki látott már legalább egy hasonszőrű filmet is.

Az alapanyag akkor se lenne erős, ha lineáris lenne a történet cselekményvezetése, de Besson képes volt legalább hatszor (!) előre és hátra ugrani az időben, ugyanis legalább ennyi „hat hónappal korábban” kaliberű inzert került be a filmbe, melyek a harmadik után egyre kínosabbakká válnak. Az utolsó ilyennél én már konkrétan felröhögtem. Ráadásul ezeket a húzásokat szánta „csavaroknak” is, amiért jobb filmes iskolában járna a kettes alá minimum.
Anna
Mindezt tetézi a szomorú tény, hogy az alkotók nagy ívben tettek a helyes korrajzra, így hiába járunk 1990 környékén, ebből semmi nem érződik, mert például szinte mindenkinek van mobiltelefonja (!), ráadásul egy ízben mintha egy Nokia 3410-est mutattak volna, szeretném azt hinni, hogy csak a szemem káprázott, de a végén előkerült egy pendrive (!) és egy olyan adatmásolási technológia is, ami szerintem még ma is gyerekcipőben jár. És akkor az autókról, a zoomoló kamerákról, vagy csilivili moszkvai utcákról még nem is esett szó. Mindezek pedig abszolút hiteltelenné teszik a cselekményt. Persze az sem segít, hogy a főszereplő, Sasha Luss elsősorban modell, ami látszik is rajta, így nehéz elhinni, hogy a törékeny alkatával mázsás orosz maffiózókat tud dobálni. Hovatovább a két órás játékidőben mindössze két akciójelenet van, de azok legalább tényleg jól néznek is, nagyon szépen koreografáltak. Ha ilyenekből még beletesznek párat és megvágják az amúgy meglehetősen blőd párbeszédeket, akkor legalább egy női John Wicket kaptunk volna, de még azt se sikerült összehozni.

Szintén zavaró, bár sajnos valahol érthető, hogy míg a filmben akadnak orosz nyelvű jelenetek, valahogy a KGB-n belül mindenki szinkronizáltan beszél egymással. Igaz, cserébe kaptunk egy mindig nagyszerű Helen Mirrent, mint a főszereplő kvázi mentorját, illetve a CIA-t képviselő Cilian Murphyt. Mindketten a kevés pozitívumok egyikei, míg szegény Luke Evans karaktere annyira primitív, hogy azt egyszerűen rossz nézni.

A lezárás pedig szöget üt a film koporsójába, mert nem csak hogy az összes szerelmi szálat kukázza, még arra is rávilágít, hogy Anna mekkora egy önző dög, aki maga körül mindenkit csak manipulál és kihasznál, ilyen emberrel viszont nagyon nehéz szimpatizálni, akkor meg miért is érdekel minket a sorsa? De tényleg, miért is?

Szerintem:

Hazai bemutató: 2019. július 18.

Nézd meg a film adatlapját!