Bánom is én, ha elítél az utókor kritika
Nemrég tanultam egy nagyon érdekes és kifejező fogalmat a közélet világából: NPC, vagyis nem játékos karakter. A „non-player charactert” kifejezés a videojátékok világából jön, azokat a figurákat nevezik így, akiknek semmiféle szerepe nincs, egyszerű biodíszletként állnak a háttérben, és ha rájuk kattintanak, akkor ugyanazt a mondatot ismételgetik. Mostanában nem gyakran, de egyre többször hallom az NPC megnevezést azokra az emberekre, akik vadul politizálnak, de „véleményalkotásuk” kimerül abban, hogy világnézetük ezerszer elismételt, lerágott csontnak ható elemeit mantrázzák. Tudom, népszerűtlen leszek, de Radu Jude Bánom is én, ha elítél az utókor című filmjének szereplői is ilyesfajta NPC karaktereknek tűnnek. A film érdekes és releváns témát (szembenézés a múlttal) dolgoz fel, de a szereplők alapvetőn a könyökünkön kijövő paneleket adják elő. Összegezve: témaválasztásból jeles, de a gondolati részből sokkal, de sokkal többet is ki lehetett volna hozni.



A fiatal rendezőnő, Marina (Ioana Iacob) egy köztéri előadás során szeretné bemutatni Románia múltjának egy szeletét. A második világháborús tematikájú performanszba mindenképp bele szeretné tenni a zsidók ellen elkövetett bűnöket. Ez pedig nem igazán tetszik a „felsőbb köröknek”, igaz udvarias és kulturált köntösben, de a pénzcsapok elzárásával fenyegetik, ha az inkriminált részek bennmaradnak a darabban. De „alulról” is lázonganak, a statiszták közül nem egynek komoly ideológia gondjai vannak a darabbal. Mindeközben megjelenik egy magánéleti szál is.

Mindjárt ezzel az utóbbival kezdenék, hiszen nagyon nehezemre esik túllendülni rajta. A fiatal rendezőnő viszonyt folytat egy nős férfival. Hogy miként kezdődött a dolog és mik a távlati tervek, az nem derül ki. Bár bizonyosan nem lángoló szerelemről van szó, de én még az extrákkal ellátott baráti érzéseket is kétségbe vonnám. A két emberről süt, hogy semmi közük egymáshoz. Mindegy, a szükség és az ösztönvilág nagy úr, nem hibáztatom őket, hogy időnként egymásra találnak. Aztán kiderül, hogy Marina véletlenül teherbe esett, és úgy tűnik meg akarja tartani a gyereket. Ettől a ponttól kezdve elkezd alpári prosztó stílusban viselkedni a pasival (esküszöm, nem jöttem rá miért, amikor összehozta vele a gyereket, akkor is tudta, hogy nős), rávágja az ajtót, nem hajlandó normális megbeszélni vele azt, hogy miként tovább. Nagyjából mintha arra játszana, hogy az ne akarjon szóba állni vele. Szóval mindent elkövet, hogy a leendő gyerekének ne legyen jelen az apa az életében. Ennek ellensúlyozására igyekszik arról gondoskodni, hogy a gyerek ne legyen olyan szellemi állapotban, hogy tudatosíthassa magában ennek hiányát. Egyik cigiről a másikra gyújt, közben minden lehetőséget megragad egy kis baráti iszogatásra.

Radu Jude témaválasztása minden bizonnyal teljesen releváns, nem csak keleti szomszédunknál, hanem az egész régióban, de talán egész Európában is. Nem nagyon szeretünk arról beszélni, ami „kellemetlen”, jobb nem létezőként kezelni vagy „átírni” a múltat. A magyar néző számára kínosan ismerős lesz minden, amit a filmvásznon lát és hall. Igazából meg sem történt, igazából a németek csinálták, nem is annyit és nem is akkor, különben meg a kommunizmus bűneiről kellene beszélni. A „másik oldal” pedig újra és újra elmondja, hogy de igenis így volt, és igenis kezdeni kell vele valamit. Egyfajta szellemi helyben topogást láthatunk, semmi, nincs, ami előbbre lökné a diskurzust. Ami nagyon tragikus, hiszen a múlttal kezdeni kell valamit, szükség lenne valami nemzeti minimumra, valami „tárgyalási alapra”. (Romániában, és idehaza is.)
Bánom is én, ha elítél az utókor kritika
A nagyon fontos témaválasztás viszont hamissá teszi pár dolog. A film elsősorban zsidókat ért tragédiákról és kegyetlenségekről szól, de azért próbálják belesűríteni, hogy a XX. század fasizálódása alatt, meg általában napjainkig milyen csoportok szenvedtek hátrányt vagy valamiféle elnyomatást Romániában. A cigányok és a homoszexuálisok többször meg vannak említve ebben a kontextusban. Teljes joggal, de mégis hiányérzetem van. Vajon miért? A kérdés költői, nem írom le, de gyorsan idézek Polcz Alaine háborús visszaemlékezéséből, mi szerint egyik kolozsvári szomszédjuk mondta, hogy vele megtörtént a legnagyobb tragédia, ami emberrel megtörténhet: magyar zsidónak született a XX. században, Erdélyben.

A költői kérdésekből van több is, Marina viselkedése felvet néhányat. Milyen dolog színpadon érzékenykedni, közben meg társaságban a csoportos nemi erőszakon átesett nőkön poénkodni? Mennyire hiteles valakinek a felháborodása azon, hogy múzeumban kiállítanak egy harckocsit, amiben emberek haltak meg, miközben ő meg tükör előtti pózolásra és baráti baromkodásra használja a kiállítás géppisztolyait? (Amik szintén korabeliek, és jó eséllyel öltek vele embert.) És a legfontosabb kérdésre már az előbb utaltam: miért akarnám nézőként végigasszisztálni a rendezőnő emberiség érdekében végzett népnevelői munkásságát, mikor ő a (Németh Lászlót idézve) „rá bízott darabka emberiséggel” is a lehető legkegyetlenebb és legszívtelenebb módon viselkedik?

Szerintem: 

Hazai bemutató: 2019. január 24.

Hazai forgalmazó: magyarhangya