Meglehetősen kínos helyzetben érzem magamat Szilágyi Zsófia Egy nap című filmje kapcsán. Az alkotás nemzetközi viszonylatban is feltűnést keltett, elismerést váltott ki, negatív kritikát pedig nemigen lehetett olvasni róla. Számomra mégsem jött át a mondanivaló, az Egy nap nem igazán nyerte el a tetszésemet. Maga az alapgondolat (a „szürke hétköznapokkal” vívott gigantikus harc) nagyon megfogott és magaménak is tudtam volna érezni. Viszont fájdalmas hiányt éreztem mindvégig. Ha egy középkorú családanya az akciós kenőmájasok között turkál, vagy a szétdobált játékokat szedi össze, az csak és kizárólag abban az esetben érdekes, ha közel tudom magamhoz érezni a hősnőt, ha érdekel a sorsa és valamiféle szeretetet érzek iránta. Ha mindezt (és sok más egyebet) egy teljesen érdektelen ember kapcsán mutatnak, akkor maga a film is érdektelen lesz. Tudom, hogy kisebbségben vagyok negatív véleményemmel, és nem gondolom, hogy mindenki hülye, én meg vagyok a helikopter. Az alábbi leírt vélemény szubjektivitásával tökéletesen tisztában vagyok.
A film főszereplője egy háromgyerekes családanya, Anna (Szamosi Zsófia). Éli mindennapi életét, amit ugye hétköznapiként szokás definiálni. A film nagy érdeme, hogy bemutatja: ezek a rutinnak számító mindennapok igazából emberfeletti szervezőerőt, odafigyelést és türelmet követelnek. Három gyerek menedzselése munka mellett örült nagy feladat. Mindenkinek időben oda kell érni az iskolába, óvodába és a különórára, lehetőleg a szükséges felszereléssel együtt. Csip-csup dolgok, de összességében hatalmas káoszt alkotnak, és ember legyen a talpán, aki mindig hibátlanul veszi az akadályokat. Ráadásul úgy, hogy a gyerekek nem mindig és nem feltétlenül hajlandóak együttműködni.
Az Egy nap ezen részét tényleg csak szeretni lehet, és külön köszönet azért, hogy a sokakat érintő téma filmvászonra került. Viszont ott vannak azon részek, amikkel alapvetően nem tudtam mit kezdeni. Az alkotásnak van egy szociodráma része. Kevés a pénz, üres a konyhafiókban rejtegetett boríték, kölcsön kell kérni, ráadásnak még a csap is csöpög. Az egészet viszont végtelenül hamissá teszi, hogy a család egy Városmajorra néző, becslésre száz négyzetméteres lakásban tengeti az életét, vadiúj kocsival furikáznak és fizetik a kismillió különórát. Természetesen egy középosztálybeli család fokozatos lecsúszása lehet drámai és témának is releváns. Több információra lenne szükség, hogy a néző is megértse és átérezze a helyzetet, mert így csak annyi jön le, hogy sóhajtoznak a pénzhiány miatt, de közben jól élnek.
A család menedzselésén felül Annára még egy mázsás súly nehezedik. Szabolcs, a férj (Füredi Leó) gyanús sms-eket váltott egy bizonyos Gabival (Láng Annamária). A mindennapi idegőrlő rutin mellett az anyuka még azon is kénytelen őrlődni, hogy a párja éppen kivel van és mit csinál. A helyzetben ott rejlik a dráma lehetősége, de ez elmarad, hiszen egy feltétel nem teljesül: erről a két emberről lerí, hogy nem szeretik egymást. Az intimitás legkisebb szikrája sem rajzolódik ki közöttük. Az igaz tragédia az, hogy egy pár az „örökkön-örökké”-eskü és három gyerek után ide jutott. A megcsalás már csak a tragédia következménye. Természetesen jogos és érthető, hogy Anna időnként (képletesen) köpködi a férjet és a potenciális szeretőt, de ettől függetlenül én nem tudok azonosulni valakivel, aki ilyen szinten csak a felszínt kapirgálja.
A végére hagytam a filmmel kapcsolatos legelemibb benyomásomat. A stáblista bambulása pillanatában egy valami járt a fejemben. Hogy most már végre nem kell hallgatnom, ahogy a gyerekekkel pattognak. A gyerekneveléssel, a kicsikkel kapcsolatos részeknek a következő az alapsémája: a két szülő idegesen utasítgat „Fejezd be!” „Mossál fogat!” „Vedd fel a cipődet!”. Talán két perc nem telt el úgy, hogy valamelyik fiú, vagy a lány ne lett volna kiosztva valamiért. Anna gyerekekkel való kommunikációja nagyjából ebből állt. A legkisebb a legszerencsésebb, neki voltak meghitt pillanatai az anyjával, de a legnagyobb hiába próbálna beszélni az ő kis életében fontos dolgokról, szülei nagyjából ignorálják. (A vele való foglakozás abban nyilvánul meg, hogy egyik különóráról a másikra cibálják. Kövezzenek meg, de nem tudom miért kell egy kisiskolásnak a tanulás után még kétfajta magánórán is részt vennie.) A középső, a kislány már adaptálódott a szülői ház miliőjéhez, az alkotásban bemutatott 36 óra alatt egyetlen egyszer sem próbál interakcióba keveredni az anyjával, akinek ez láthatólag nem is hiányzik. Mint a film főszereplőjéhez több szempontból hasonló helyzetben lévő ember sok mindent értek és értékelek az Egy napban. De erre a utóbbira nem igazán tudok magyarázatot adni.
Szerintem: 
Hazai bemutató: 2018. november 8.
Hazai forgalmazó: Vertigo Média
Engem nagyon elgondolkoztatott ez a film és szerintem valahol ez a egyik művészet legfontosabb funkciója. Nem értek az előttem szólóval, ez egy fontos történet volt. Nem csilivili, csihipuhi, hollywoodi, hanem egy magyar és hétköznapi, de sokkal több üzenet volt benne, mint akármelyik blockbusterben. Nem volt régen az az idő, amikor az én életem is hasonló volt. De elsősorban mégsem a könnyű azonosulás miatt tetszett a film.
Négygyermekes anya vagyok, a legkisebbünk már 13 éves, de jól emlékszem azokra az időkre, amikor erről szólt a mi életünk is. Ki, mikor, hová megy, hogy tudok egyszerre három szülőin megjelenni, mikor mit kell vinni, melyik gyerek hol, mikor és mit csinál. Azért tettük, mert úgy gondoltuk, hogy biztosítani szeretnénk a gyerekeknek a lehetőségeket, hogy kipróbálhassák magukat, amiben szeretnék. Ha balettozni szeretne, hadd tegye. Nincs kedvem újból útra kelni és vívóórára vinni, de elviszem, mert kéri, hogy mehessen, mert ez a legjobb az egész héten. A csellóról éreztem azt, hogy talán arról lemondtam volna a helyükben. Ha nem fér bele, és nem akarja mindenáron, akkor nem ér annyit, hogy még azt is belezsúfoljuk. Inkább akkor van idő helyette egy kis beszélgetésre vagy közös játékra. Ahogy elköltöztem volna belvárosból is, ahol borzasztó a parkolás, a tömegközlekedés és nincs tér a gyerekeknek a kertben ugrálni, ami extra nehezített pálya a gyereknevelésre. A külvárosban egyedül is át tud menni a különórára a nagyfiú, suli után lehet ugrálni a kertben, nem az asztalon verik a kanalat az energiafelesleg miatt. Nincs dugó, parkolási veszekedés. Nem derült ki a filmből, hogy miért nem próbáltak egyszerűsíteni az életükön egy költözéssel, talán a felvett hitel, talán az anyós közelsége miatt. Ha sok a napi gond (logisztika, pénz, betegség, vödrös csap), a legforróbb szenvedély is kihűl. Nincs energiájuk egymásra figyelni, mert annyi mindenre kell, ami befuccsol, ha nem teszik. Ugyanez igaz a gyerekekkel való kapcsolatra is, nem jut rá minőségi energia. Amúgy a gyerekek folyamatos irányítása szükségszerű, ha nem mondod el neki, nem mossa meg a fogát. A testvérek is alapból nyúzzák egymást, nem hiszem, hogy ez extra szitu lenne. Nyilván, ha nincs állandó időzavar, az ember türelmes és nem pattogósan utasítgat, hanem kedvesen mondja el ezredszerre is. Mi úgy éltül túl, hogy a hétvégéket igyekeztünk úgy szervezni, hogy legyen idő, figyelem egymásra. Mint a cirkuszi tányérpörgetők, rendszeresen tekerni egyet rajta, nehogy leessen.
A pasira mérges voltam, önző hozzáállása, az az érzéketlensége, ahogy lepattintja a feleségét, amikor az könyörgött neki, hogy ne menjen el a randira. Sajnáltam Annát, sok szempontból kényszerpályán mozgott, de bosszantott egy kicsit, hogy nem láttam rajta azt, hogy megpróbál kitörni. Ha nem veszi fel a férjem, akkor felhívom a csajt. Vagy kivételesen lemondom a vívóórát, anyóst megkérem, hogy még maradjon és odamegyek én is a kávézóba, zárjuk le együtt azt a kapcsolatot. Beengedem a vízvezeték-szerelőt, és ha már megszervezte, felhívom anyóst, hogy tud-e segíteni a kifizetésében, mert ez most nem fér bele. Ha nem, akkor elküldöm a vízvezeték-szerelőt, beszélje meg anyóssal, én tuti nem fogok bujkálni a saját lakásomban. Ha a kislányom kifejezi, hogy szüksége van rám és szeretne velem otthon maradni, és amúgy is lemondtam a kicsi betegsége miatt az óráimat, akkor hadd maradjon és csapjunk hármasban egy közös napot.
Sodródik, pedig egy ilyen erős nő biztosan tudná érvényesíteni a saját szempontjait is. Keresném a kitörési pontokat, új lakás, másik munkahely, lecsapnék az anyós üdülési felajánlására. És legfőképp, leülnék beszélni a férjemmel.
Mindemellett viszont értem, hogy érzelmileg, fizikailag lemerült állapotban túlélésre megy, nem tud változtatásokon gondolkodni, akkor sem, ha az sok mindent megoldana.
Mindig jó érzés a sok sznob filmkritikus írása között, (akik kb a másik szájából veszik át az éppen divatos véleményt) találni egy írást, amely mintha a szívemből szólna. Mindennel egyetértek. Ez a film unalmas, vontatott, érdektelen, kínos. Borzasztóan olcsó és ötlettelen. Filmet nem azért néz az ember hogy hétköznapi emberek hétköznapját bámulja 2 órán át. Arra ott van mindenkinek a saját élete. Filmet olyan történetről akarok látni, ami valamiért érdemes arra, hogy elmeséljék nekem.