Fehér éjszakák
Ari Aster nagyjátékfilmes rendezői bemutatkozása kifejezetten izgalmasra sikeredett tavaly az Örökséggel, még ha akadt is benne bőven hiba, a lezárás mindenképp emlékezetesre sikeredett. Azt mindenesetre látni lehetett, hogy a rendezőre érdemes odafigyelni és szerencsénkre Hollywood is így tett, amikor bizalmat szavazott neki egy 147 perces (!) horror leforgatásához. A kérdés persze azonban az, hogy érdemes-e ilyen hosszúra nyújtani egy horrort, amire a válasz egyértelműen igen, ha az olyan, mint a Fehér éjszakák.



Azt már az Örökség kapcsán is látni lehetett, hogy a rendező a régi iskola híve, az olcsó hatásvadászat helyett az emberi lélek legmélyére szeret inkább lenyúlni, hogy ott találjon borzalmat a nézők számára. Nincs ez másképp a Fehér éjszakák esetében sem, ami ezúttal egy igazi klasszikusra emlékeztethet minket, A vesszőből font emberre, persze csak nagy körvonalakban, hiszen jelen mű remekül igazodik a mai kor elvárásaihoz. Mert valljuk be, az 1973-as alkotás manapság már nehezebben emészthető, főleg ha az ember kifejezetten egy horrort akar látni, mivel a film közel háromnegyede semmi ilyet nem produkál, maximum csak sejtet.

Ezzel szemben Aster műve rögtön egy meglehetősen súlyos családi tragédiával nyit, amelynek hatását fokozatosan altatja el a nézővel hol humorral, hol szerelmi drámával, míg a feszültséget apránként, észrevétlenül adagolja egy újabb emlékezetes lezárásig, amiben jól megfér egymás mellett az üdvözítő felszabadulás és a fullasztó áldozatbemutatásig.
Fehér éjszakák
A történet középpontjában egy, a külvilágtól elzártan élő svéd szekta áll, akik egy több napos, ősi pogány rituálét készülnek végrehajtani. Mindezt pedig egy csapat turista, főleg antropológus hallgató egyetemista szemével láthatjuk, akik számára mindez felér egy időutazással. Az igazi hasonlóságot A Vesszőből font emberrel a film azzal mutatja, hogy látszólag ez a kis mikrotársadalom abszolút utópisztikus: nem függenek a külvilágtól, családként tekintenek egymásra, így mindenki segíti a másikat és mindent, de mindent együtt élnek át. Nincs önzés, féltékenység, harag vagy bármilyen negatív érzelem, csak öröm és boldogság. Mindehhez pedig a festői környezet csak a hab a tortán. Vagyis bizonyos tekintetben irigylésre méltó életet élnek. Persze nem mind arany, ami fénylik, ezt pedig hőseink is szép lassan megtapasztalják…

A cselekmény ezúttal is minimális és kevés meglepetést tartogat, így most is a karakterek állnak középpontban, ám a helyes arányt ezúttal sem sikerült megtalálnia a rendezőnek, így hiába a hosszú játékidő, megint csak egy abszolút főszereplőről, a családját elvesztő Daniról van szó. Ugyanakkor tény, hogy ismét sikerült ehhez a szerephez méltóan tehetséges színésznőt találni, méghozzá annak a Florence Plughnak a személyében, aki idén már bemutatkozott a nagyközönségnek a Családi bunyó főszereplőjeként. Míg egy családi vígjátékban nehéz kiteljesedni, addig egy műfaji horror már sok lehetőséget tartogat magában, Plugh kisasszony pedig élt is a lehetőséggel, alakítása kifogástalan, remekül birkózik meg a karakterére rázúduló érzelmekkel.
Fehér éjszakák
Sajnos a többiek nem voltak ilyen szerencsések: a pasiját alakító Jack Reynor mintha végig a büféasztalra gondolt volna a forgatás ideje alatt, William Jackson Harper figurája félbehagyott, nem jut el sehová, míg szegény Will Poulter hiába járt már meg több mozisikert is (Családi üzelmek, Az útvesztő), ezúttal egy igazi sidekick figurává avanzsálódott, aki tényleg csak azért van, hogy minden egyes megszólalása vicces legyen és ezzel fenntartsa a néző érdeklődését. Mert igen, bármilyen hihetetlen is, a film sokszor kifejezetten humoros, bár ez a fajta humor néhol meglehetősen morbid, de hát mi mást is várnánk egy ilyen kaliberű műtől? Főleg, hogy a poénkodás abszolút belefér a film narratívájába, egyedül a vége felé vált tolakodóvá és kissé károssá, ám a lezárás hangulatát még így sem tudja megölni.

Akinek tetszett az Örökség, annak a Fehér éjszakák is fog. Viszont fel kell készülni lelkiekben, hogy a fojtogató atmoszféra mellé jócskán kapunk meglehetősen explicit ábrázolásmódot is, legyen szó meztelenkedésről vagy koponyák betöréséről, szóval akinek anno már a villanyoszlopos lefejezés is sok volt, az most még jobban ki fog akadni. Asternél pedig látni a fejlődési ívet, így kíváncsian várom, hogy legközelebb mivel fog előrukkolni!

Szerintem:

Hazai bemutató: 2019. július 18.

A film adatlapja a Mafab filmadatbázis oldalán