Jó néha a bűnös élvezeteknek hódolni. Ezt a filmesek már a szexuális forradalom idején, a ’60-as években tudták, melynek eredménye az exploitation mozik térnyerése lett, azaz az olyan műveké, melyek kiszolgálták a nézők ősi, állatias ösztöneit. A műfajnak köszönhetően születhettek meg a vértől iszamlós splatter horrorfilmek és hát a pornó is. A történet lényegtelen, a cél csupán annyi, hogy a befogadó kielégüljön. Ilyen bűnös vágy lehet az is, amikor szeretnénk látni az irtózatosan szemét alakok megbüntetését. Nyugodtan kérdezze meg bárki akármelyik ismerősét arról, hogy mit gondol a pederasztákról, rögtön lehull róla az álarc!
És mit érdemelnek azok, akik egy eleve hányatott sorsú anyának lelövik egy szem gyermekét és szeretett férjét, majd a korrupt bíróság még fel is menti a gyilkosokat? Biztos sokaknak lennének ezzel kapcsolatban merész elképzelései, sajnos azonban a Peppermint – A bosszú angyala, mely központi témává emelte a bosszút, zsebkendővel nyúl a témához.
Pedig a kezdés abszolút rendben van, hiszen elég hamar és ügyesen sikerül emocionális kapcsolatot létesítenünk a szereplőkkel, kiknek hiánya valóban fájó és nem csak kötelező elemként vannak a vásznon. Erre eddig egyetlen Megtorló-adaptáció sem volt képes. Ezért is nagyon-nagyon rossz érzés, hogy amikor eljön a bosszú ideje, akkor hősünk (Jennifer Garner) büntetéseit azokkal szemben, akik tevékenyen is részt vettek a mészárlásban, azokat jóformán elmismásolják az alkotók. Két szereplőt konkrétan csak megemlítenek, hogy mi történt velük. Helyettük a játékidő második felében random latinó gengszterek kivégzését nézhetjük, ami rendben is van a maga módján, de közel sem okoz akkora élvezetet, mintha láthattuk volna a tenyérbemászó ügyvéd elkapását. A fő célpont természetesen a banda feje, amely egy annyira egydimenziósra sikeredett, hogy kár szót is pazarolni rá, hiszen igazi archeo-típusa „fajtájának”.
Mindez azért is érthetetlen, mert pont az lenne az egész film lényege, hogy végignézzük az igazságosztást, helyette azonban kiüresedett akciójeleneteket kapunk, mindenféle komolyabb tét nélkül, mert hát addigra a lényegi szereplők már rég halottak. Ekkora ziccert még a magyar futball-válogatott sem szokott kihagyni. Ennél fogva még egy klasszikus bosszúfilmet sem kapunk, de még az erőszak ábrázolás is annyira visszafogott, hogy majd egy éve múlva a kereskedelmi tévék vasárnap délutáni sávjában is nyugodtan levetítésre kerülhet.
Nagy kár, pedig több alkalommal is húzhattak volna a megkeseredett női karakterrel valami váratlant, ám inkább csináltak egy szegény ember Megtorlóját, nőkre szabott verzióban, csak éppen elfelejtették kihangsúlyozni annak nőiességét, leszámítva az anyai ösztön fel-fellángolását. Ezt leszámítva azonban hősünk akár férfi is lehetne, nem változtatna a lényegen. Sajnálatos, hogy a rendező, Pierre Morel az Elrabolva hatalmas sikere óta csak ehhez hasonló vergődésekre képes (Gunman, Párizsból szeretettel), szegény még saját magát sem képes kellőképpen ismételni.
Tény azonban, hogy a minimális elvárásokat hozza a film, vagyis kellően pörgős, akciódús és mint már említésre került, könnyen lehet rokonszenvezni Garner karakterével, a színésznő pedig szerencsére nem hozta vissza Elektrát (brrr….). Ha az alkotók sokkal merészebben állnak hozzá, akkor akár a klasszikusok között is végezhette volna a Peppermint – A bosszú angyala, de így csak egy a sok közül. Unalmas délutánt el lehet vele ütni, arra viszont tökéletes.
Szerintem: 
Hazai bemutató: 2018. szeptember 27.
Hazai forgalmazó: Freeman Film
A Te véleményed is számít!