Rambo V: Utolsó vér
Sylvester Stallone neve két legendás karakterrel fonódott össze a karrierje során: a bokszbajnok Rocky-val és a vietnami veterán Rambo-val. A színész pedig igyekezett a maximumot kifacsarni mindkét szerepéből, így karakterei nemcsak, hogy több folytatást is megéltek, de képes volt mindkettőt idős korában is sikerrel feltámasztani. A Rocky Balboa és a John Rambo láttán mindkét esetben elhitték a nézők, hogy még egy 60 (!) éves ember is ringbe szállhat vagy belezhet ki burmai katonákat a dzsungelben. Utóbbi különösképpen működött, hiszen túl azon, hogy mert nyers és kegyetlen lenni, még valamiféle társadalmi felhívásra is futotta egy valós geopolitikai válság kapcsán. Csakhogy amíg Rocky 70 évesen már inkább bevállalta az edző szerepét a Creed-filmekben, addig Rambo maradt Rambo, Rambo V: Utolsó vér című filmben – sajnos.



Félreértés ne essék, én mind a négy Rambo-filmet, beleértve a kissé eltúlzott harmadik részt is imádom a mai napig, mondhatni ezeken nőttem fel. Persze gyerekként még az ember nem fogja fel, hogy milyen egzisztencialista válságot és a veteránok poszttraumás stresszét dolgozza fel a maga nemében zseniálisan az Első vér, de már akkor is éreztük, hogy amit látunk, az valami átkozottul menő. Rambo maga a Magányos Farkas, akinek nem maradt senkije és a békés társadalomban hasznavehetetlennek érzi magát, mert voltaképpen az is: gyilkológépekre csak a harctéren van szüksége az államnak. Magányos harca minden férfi harca volt, ki érezte már úgy, hogy a világ összeroppan körülötte.

A John Rambo befejezése bezárta a kört, a hős hazatért és talán megnyugvást is talált, méltó volt a figurához és a szériához egyaránt. Akkor minek kellett megbolygatni? Azért mert Stallone nem tud nyugton maradni. Így hiába múlt már el 70 éves, Rambo nem nyugodhat, pedig valahol nagyon szeretne.

Hősünk éli kis cowboy életét a kvázi örökbefogadott mexikói lányával, ami normális is lehetne, ha nem építene az egész farm alá egy komplett alagútrendszert, mert hát sose lehet tudni. Végül persze igaza is lett, mert amikor az ifjú hölgyet egy random mexikói gengszterbanda elrabolja, akkor emberünkben elpattan valami és felébred a benne lakozó állat. Csak engem emlékeztet ez a sztori az Elrabolva című filmre?

A Rambo V: Utolsó vér legnagyobb problémája, hogy Ramboként akarják eladni, de minden látszat ellenére nem az. Én csak egy öreg cowboy-kalapos fickót láttam végig, aki sokat beszél, mereng, moralizál, és ha úgy esik, kiéli szadista hajlamait. Az én Rambom nem ilyen, ő csak akkor beszél, ha kell, akkor is leginkább tőmondatokban és nem frázisokat pufogtatva. Az én Rambom katonai ruhát hord, nem beszél spanyolul, nem eszik késsel-villával és nem matat áldozatának a nyílt sebében, hogy így bírja szóra (bár kétségkívül ez a mű legerősebb jelenete).
Rambo V: Utolsó vér
A végeredménnyel azonban még akkor se lehetnénk elégedettek, ha egy teljesen új filmről lenne szó, nulla előzménnyel. A történet dinamikája ugyanis borzalmas, az első fél óra lassú, vontatott és unalmas, minden fordulata kiszámítható. Az igazi akció, amire mindenki vár viszont a végén olyan gyors és rövid, hogy az már szinte karikaturisztikusan hat, a lezárása pedig konkrétan röhejes, ami ráadásul egyből giccsbe csap át.

A technikai kivitelezése épphogy megüti a mozis mércét, bár a kameramozgatás még így is sokszor kaotikus. Mi több, még olyan kínos bakiknak is teret enged a mű, hogy például az amerikai-mexikói határ ebben a világban kábé Schengen szintjén van, mert minden szereplő gond nélkül áthalad rajta, pedig hát na, Donald Trump.

Én szeretném szeretni a Rambo V: Utolsó vér című filmet, de egyszerűen nem megy. Emlékezetes mozzanata alig akad, a rég elcsépel, húzásokból viszont csak úgy roskadozik. Méltatlan lezárása ez egy ilyen legendás figurának, Rambo ennél többet érdemel.

Szerintem:

Hazai bemutató: 2019. szeptember 19.
Hazai forgalmazó: Vertigo Média