Új világrend
Történelmi léptékkel mérve éppen csak egy pillanattal ezelőtt történt, hogy Fukuyama megírta az esszéjét a történelem végéről, mi szerint a kommunista blokk összeomlása után az emberiségre nem vár egyéb feladat és kihívás, csak az, hogy finom hangolja a liberális demokráciát. A hurráoptimizmusról hamar kiderült, hogy igencsak elhamarkodott volt. A mai világot legalább annyi feszültség osztja meg, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Van, aki szerint a kulturális különbségek, mások szerint a(z önmagukat mélyen humanistának hazudó) globális nagyvállalatok, megint mások szerint az anyagi javak egyenlőtlen elosztása jelenti a konfliktus forrását. Michel Franco erre az utóbbira összpontosít az Új Világrend címet viselő, Mexikóban játszódó dísztópiájában, de az egymással szemben álló ideológiák és a társadalmi helyzetek részletes bemutatása helyett inkább az elszabadult indulatok örvényében szenvedő emberről „mesél”.



A történet egy dúsgazdag mexikói család luxusvillájában kezdődik. A huszonéves Marianne (Naian González Norvind) az esküvőjére készül. Illusztris társasság gyűlt össze, csak az utcákon zavargó „csőcselék” festékdobálása jelent némi kellemetlenséget (illetve összepiszkolódott ruhát és autót) az érkező vendégek számára.  A szép napsütéses készülődésbe rondít bele (a módos család szempontjából nézve) az egykori alkalmazott, Ronaldo (Eligio Meléndez), aki végső kétségbeesésében fordul volt gazdáihoz. Pénzre lenne szüksége felesége életmentő műtétjéhez. Az önfeledt mulatásban megzavart háziak először némi apróval próbálják kiszúrni a szemét, utána simán hazugságnak minősítik a történetét, egyedül Marianne szeretne őszintén segíteni, így beül a kocsijába, hogy maga vigye a nagybeteg asszonyt a kórházba. Az utcán eközben tombolnak az indulatok, elszabadul az erőszak, a lázadók átveszik az irányítását a város egy része felett.

For privacy reasons YouTube needs your permission to be loaded.
I Accept
Az Új világrend nem fordít időt és energiát arra, hogy a lázadók által képviselt ideológiát kibontsa, másra fókuszál. (A megtámadott luxusvilla falára ékes spanyol nyelven írták fel a „B@sszák meg a gazdagok!” – szavakat. Ennyi derül ki az őket (ténylegesen vagy látszólag) mozgató jelszavakról. De tudjuk, hogy az anyagi különbségek miatt érzet felháborodás „hegyeket mozgat”.) A fókusz az emberi sorsokon, egyéni motivációkon van, politikai célja egyetlen szereplőnek sincs. A forrongások közepette (és arról tudomást sem véve) Marianne és hozzátartozói ünnepelni szeretnének, Ronaldo a felesége gyógyulásáért küzd, aztán halad előre a történet, a fiatal menyasszony csak haza szeretne jutni, a többi szereplő pedig meg akarja találni őt és haza akarja juttatni. A történetvezetés végig feszes, fenntartja a feszültséget, a szereplők motivációi teljesen érthetőek és átérezhetőek. (Néha talán túlzottan is. Több jelent ábrázolja (félelmetes hitelességgel), hogy fogságban lévő embereket, hogyan kell végleg megtörni és testileg-lelkileg összezúzni. Ezen részek végig nézéséhez erős idegrendszer kell.)

A filmet több támadás is érte, mi szerint nem ábrázolja elég érzékenyen az elnyomott társadalmi osztályokat. Az Új világrend c. filmben a felső és az alsó osztályok különbözősége nem csupán az anyagiakról szól. Az „úri népek” szemmel láthatólag európai felmenőkkel rendelkeznek, a „plebszet” az őslakosok leszármazottai alkotják. A „felső osztály” sokkal kifinomultabban viselkedik, a karakterek összetettebbnek tűnnek, az események okozta szenvedéseket az ő oldalukról látjuk. A lázadók agresszív csürheként viselkednek, akik rombolnak és ölnek, pozitív szerep, csak Marianne segítőjeként jut számukra. Többször elhangzott, többször leírták, hogy Michael Franco rendezőnek artikuláltabban ki kellett volna állni a filmjében az „alul lévők” mellett.
Új világrend
A gondolatmenethez több dolgot is hozzá lehetne fűzni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy pontos és beható ismereteim vannak Mexikó társadalmi viszonyairól, így sokkal inkább általánosságban tudnék írni. Garantált, hogy ha egy szegénységben tartott, jogoktól elzárt, jó eséllyel a művelődés lehetőségétől is megfosztott, minden szempontból derivált társadalmi csoport fellázad, erőre kap, akkor nem fog finomkodni. A felkelők brutalitása teljesen reális, inkább az lenne furcsa és megkérdőjelezhető, hogy közép-amerikai Tamás Gáspár Miklósok módjára cizelláltan elemezgetnék a helyzetet és keresnék a megoldást a rombolás helyett. Ellenpontként a „gazdagok” finomkodnak, udvarias mosolygás mögé bújtatják gusztustalan húzásaikat és érzéketlenségüket. Kitűnő példa, amikor lelkiismeretük megnyugtatása miatt hazugsággal vádolják a felesége életéért küzdő Ronaldot. Ők sem szerethetőek, ők sem azonosulhatóak. (Talán azzal sem „magyarázunk bele” semmit a történetbe, hogy ha azt mondjuk az égbekiáltó szociális igazságtalanságok mindenki „megrontanak”.) Ráadásul a történet legvégén kiderül: midig is a gazdagok irányítottak a háttérből, végső soron a lázadók kegyetlenkedései is az ő tudtukkal, sőt irányításukkal történt. A végső bűnösnek ők vannak megnevezve.

A másik dolog: egy felkelés során az „elnyomó osztály” tagjai is szenvednek, az előjogokat a születésével megszerző is ember, ő is érezhet szenvedést, amikor a társadalmi közegét támadás éri. Miért lenne probléma, ha az ő kálváriáját jeleníti meg egy film? Minél több nézőpontot, az igazság minél több szeletét van lehetőségünk megnézni a moziban, annál jobban járunk mi, nézők.

Szerintem:

Hazai bemutató: 2021. június 24.
Hazai Forgalmazó: magyarhangya